A י ֹ נ דֲאֹםַע ֹ נֹ/ֹה ֹ וה ֹ י־םַע ֹ נ szerkezet csupán kétszer fordul elő a Héber Bibliában: a Zsolt 27,4-ben és a Zsolt 90,17-ben. Bár maga a םענ gyök származékszavai többször is előfordulnak a Héber Bibliában, különösen a bölcsesség-irodalomban (pl. Péld 3,17; 15,26; 26,24), és a mértékadó szótárak (pl. Dictionary of Classical Hebrew V. kötet) a jelentését főként a ’kellem, kedvesség’ fogalmának szemantikai mezejében rögzítik, a zsoltárok fordítástörténete mégis jelentős bizonytalanságról árulkodik. A kifejezés pontos visszaadása már az ókori fordítók számára is hermeneutikai kihívást jelentett: a Septuaginta, a Vulgata, a Pesitta és a Zsoltár-Targum, valamint a kopt fordítások (pl. B5000, al-Mudil) is ingadoznak a szószerinti és az interpretatív megoldások között (szépség, gyönyörűség vs. édesség, jóság, fényesség). Míg a korai magyar fordítók (Benczédi Székely István, 1548; Károli Gáspár, 1590) még többnyire az „Isten szépsége/ékessége” kifejezést használták, addig Heltai Gáspár (1560) és a modern fordítások az ókori tendenciákat követve hajlamosak a fogalmat deantropomorfizálni. Az előadás rámutat, hogy a lexikográfiai konszenzus („kellem”) ellenére a kifejezés a zsoltárokban egy ősibb, konkrétabb jelentésréteget őriz. Ennek a jelentésrétegnek a körülhatárolása érdekében kitérünk az ugariti (na’aman ilim – „a legszebb az istenek között”) és mezopotámiai párhuzamokra, valamint az Énekek éneke szóhasználatára, amelyek alátámasztják a gyök eredeti, esztétikai-vizuális töltetét. Ezt a konkrét, „szemlélhető” szépséget a későbbi hagyomány igyekezett spirituálisabbá tenni, elkerülve az Isten fizikai ábrázolhatóságának képzetét. Az elemzés konklúziója, hogy a két zsoltár kontextusa eltérő hermeneutikai keretet ad a fogalomnak: míg a Zsolt 27,4 a templomi teofánia vizuális-kultikus élményére fókuszál („nézzem az Úr szépségét”), addig a Zsolt 90,17 nagy valószínűséggel már a Templom nélküli létben kéri Isten szépségének dinamikus jelenlétét. A héber szöveg eredeti szándéka alapján azonban Isten ֹ נ םַע-ja nem egyszerűen egy statikus etikai vagy relacionális tulajdonság, hanem egy komplex valóság: egyszerre esztétikai minőség, amely a kultuszban szemlélhető, és cselekvő erő, amely a mindennapokban a „kezek munkáját” teszi maradandóvá. Az előadás amellett érvel, hogy a modern fordítások „jóság/kellem” megoldásai elfedik ezt a teológiai ívet, amelyet a vallástörténeti párhuzamok alátámasztanak, és amely a régi magyar fordításokban még világosan érzékelhető.