Minden kezdet alkalmával Istent illeti a gondolat. Hadd nevezzük el eulógia vasárnapjának ezt a mait: amikor útjára indul egy terv, egy tanév, egy levél, egy üzenet, egy bátorítás legyen első szava eu-logia, eu-logétosz, jó-mondás, így kapcsolódva be a teremtés rendjébe, hiszen amikor útjára indítja a világunkat az Úr: eulógiát zeng – cantus firmusként – íme, minden milyen jó! A teremtés ünnep az Isten számára, hála van Isten szívében, és a miénkben is, amikor számbavesszük, számbavehetjük ilyen istentiszteleti alkalmon mint a mai, mindazt amit Isten cselekszik, amit ő munkált azért, hogy itt legyünk. A szentíró szinte egyetlen művészi módon megfogalmazott mondatban jelzi: páratlan jelentősége van az ő tettének, világot alkotó és világot újjáteremtő munkájának. Jó nekünk ezt átélni, gyönyörködni benne, jó nekünk itt lenni, a dicsőség közelébe férkőzni, az áldás alá kuporodni. Sátrat verni itt, ahol szól az Isten, ahol nincsenek ünneprontó káromkodások, kiabálások vagy csúfos gúnyolódások. Ott, ahol énekek és imádságok szállnak fel az égbe. Ott, ahol ránk ragad valami szentségéből, kisugárzásából, jelenlétéből, ahol közelebb érezzük magunkat Mózeshez és Illéshez. De a hegyről le kell menni, nem ez a természetes közege az embernek. Még nem. Le kell menni oda, ahol szétszórva élnek az együtt imádkozók, mi is egy óra múlva szétszóródunk, mindenki a saját utcájára, folyósójára fordul rá. Szétszóródva másképp hiszünk és szeretünk. Átéljük ezt a védettséget itt, és azt, hogy ezen a helyen könnyebb egymásra rámosolyogni, tanítványnak lenni, perspektivikusan látni, nagyobbak a távlatok innen. A liturgiai közösségben megéljük az erőt, az összetartozást, de ha lemegyünk a hegyről mivel találkozunk? Beleereszkedünk a durva valóságba. És valóban durva, mert képes szétmorzsolni az erőt, a tisztaságot és szentséget.

Az életnek ezt a természetes hullámzását tárja elénk az ige, sűrítve van benne a létezésnek eme ritmusa. A megszólítottak – azt mondja a szerző – az újjászületés és Krisztus megjelenése, vagyis az örömteli kezdet és a dicsőséges vég közötti jelenben élnek. Ebben a közbeeső időben az élet hullámokban jön, látszólag megszűretlenül és csak úgy lehet élni, ha megtaláljuk a módját annak, hogy ráfeküdjünk a hullámokra, hogy ráhangolódjunk a bizalomjátékra. Lesz valaki, aki elkapjon, ha a kísértések és szenvedések erősebbnek bizonyulnak nálunknál? Ha a kísértésekben szétmorzsolódnak a friss, egyhetes fogadalom szavai?
Az anatóliai félsziget kis közösségeit olyan próbák, nehézségek érik, amelyek miatt elhangolódtak ettől a bizalomjátéktól, és fájdalmuk köré gömbölyödtek. Olyan megtértek ők, akiknek naponta szembesülniük kellett a megszűretlen valósággal: kíméletlen, erőszakos urak és gazdák, hitetlen férjek és feleségek, hataloméhes, önkényes pásztorok vezetik Isten nyáját, ordító oroszlán jár szerteszét. Ez a megszűretlen valóság, amiben élnek. Lesz valaki, aki elkapja őket a nagy szenvedésekben? Ezt a nehéz kérdést veti fel és válaszolja meg a levél, és ezt érinti az alapigénk is.

Első lépésben emlékezteti őket a szerző: újjászületettek vagytok! És ezt így mondanám másképp: örökbefogadottak – Jézus halála és feltámadása által örökbefogadottak lettünk. Igen, lesz, aki elkapjon. Ezt a szerződést a Lélek pecsételi meg szívünkben, Ő tesz bizonyságot bennünk, hogy most már hozzá tartozunk (vö. Róma 8,15). Összeköti szívét az enyémmel. Az újjászületést nem lehet függetleníteni Jézustól, nem lehet az ember lelki beállítottságában keresni értelmét. A helyes látás azt jelenti, hogy belekerültünk Isten tekintetébe, megakadt szeme rajtunk, torzszülötteken és belekerültünk oltalmazó szeretetébe. A megszűretlen valóságban sajátos burkot von mikörénk. Örökbefogadottakként most már Isten családjához tartozunk, beoltattunk oda, ahol védelem és oltalom van. Jelenti ez azt, hogy a Szentháromság légkörében nevelkedhetünk, az isteni értékrendet szívhatjuk magunkba, mint az anyatejet, eszerint forgolódhatunk a világban, és itt az intézetben, eszerint hozhatjuk meg döntéseinket. Így van ez? Látszik-e mirajtunk, hogy örökbefogadottak vagyunk?
Ebben a minőségben pedig örökséget is nyertünk, örökséghez is lett hozzáférésünk, benne vagyunk az Atya tekintetében, szeretetében és végül jövendőjében. Nemcsak pillanatnyi fellángolása az istenségnek az ember iránti szeretete. Folyamatosan elköteleződik az ember irányába. Azt mondta valaki – nincsenek spoilerek az életben – nem tudjuk mi, hogy fog elsülni. Az apróbb dolgokban valóban nem. Elsőévesként talán nem is bánnánk, ha valaki spoilerezne – elég-e ennyi elszántság, elég-e ennyi tanulás és erőbedobás, hogy sikeresen vizsgázzak, héberből, görögből vagy szentírásismeretből. A szerző pedig az igazán nagy dolgokban, a történet fő szálában egyre másra csak spoilerezik. Elmondja: nagyvonalú a mi Istenünk, hiszen a legmagasabb ratinggel bíró örökség a miénk: a tied és az enyém. El nem múló, szeplőtelen és hervadhatatlan örökséghez jutottunk hozzá. Most, amikor egyre másra a mulandóságot éljük meg, a zamatos augusztusi paradicsomok egyre kesernyésebbek, a paprikák szépek lettek, de ha tovább maradnak, romlani kezdenek, a Templom utcán a múlt héten egy napnyi távollét után is szembetűnő volt, hogy kezd beköltözni az ősz, feltartózhatatlanul – mindent tartósítani kell, értékmentés folyik a múlandósággal szemben a konyhákban, a szószékeken. Olyan jó hallani arról, és szívünkbe zárni: van, ami évszaktól függetlenül friss, üde és eleven marad. Borulhat ránk az ősz, nyálkásodhatnak útjaink és reggeleink, de nem szennyeződik be, semmiféle bomlasztó erőnek nincs hatalma fölötte, tisztán marad, tisztán őrzi a mi Atyánk ezt a drága örökséget, amit Jézus szerzett meg nekünk. Benne vagyunk Isten jövendőjében. Ha ilyen az örökség, akkor pedig a reménységnek is hozzá kell igazodnia: élőnek és frissnek kell lennie. „Gyertyatartóm ezernyi van, gyertyám nincs egy sem” – olvassuk ezt a fájdalmas mondatot Kurt Vonnegut: Börleszk című regényében. Gyertya nélkül a gyertyatartó értelmetlen. Ajándékul kaptuk a reménységet, gyertyatartóként kaptuk a reménységet itt a földön, hiszen hívő és hitetlen egyaránt reménységgel él, de keresztyénekként tudjuk, hogy gyertya is jár hozzá, életképes, adventi gyertya, hogy élő legyen, messzire, hosszúfázisként világítson ez a reménység a világban. A gyertyatartóba tett gyertya jel a világban, azt hirdeti: Van tartalma, van célja az életemnek, mert van, ami célt ad, van, aki célt ad. De hova tűnnek a lángoló gyertyák? Miért alusznak ki a gyertyák? Miért hangolódunk el a Szentháromság légkörétől?

Azt mondja, hogy örvendeztek, de meg is szomorodtatok, meg is szomorítottak benneteket a jelenlegi korszaknak a nehézségei. Mély együttérzés süt át szavain. Levetett saruval lép egyre közelebb a megkeseredettekhez. Ezek a nehézségek igazából kísértések, egyértelmű kapcsolópontot lát közöttük. Kísértések, mert megpróbálják a hitet. És valóban van egy ilyen jellemvonása a nehézségeknek, hogy ott derül ki mi van a szívben mélyen elrejtve. Hajlamosak vagyunk felszínesen szemlélni hitünket, jó véleménnyel vagyunk általában hitünkről. De a próbáknak van egy ilyen funkciója, hogy képes átvilágítani, röntgenezni, hogy mi is lakozik igazából ott belül, elrejtetten. A próbáké az utolsó szó: azok fogják megmondani mennyire tisztességes, dicsőséges és dicséretes a hitünk. De a próbák kísértések, mert hordozzák az elhangolódás veszélyét. Veszélyesek, mert valóban el tudnak hangolni bennünket hivatásunktól és küldetéseinktől. Hiszen az átvilágítás során, amikor felszínre kerülnek gyengeségeink, hamisságaink és álnokságaink, amikor felszínre kerülnek fogyatékosságaink – megrettenhetünk, kétségbeeshetünk és elbizonytalanodhatunk küldetéseinkben. A „különféle kísértések” így nyugtalanítják a kultikus (felszínes) tapasztalatainkat, az ünnepélyes fogadalomtételeket, amelyeket szívre helyezett kézzel mondtatok el, és valóban szükség van arra, hogy jó erősen szívünkhöz szorítsuk az ünnepi szavakat, beszűkülnek a hit csatornái, és torzítják a valóságról alkotott benyomásunkat: miért vezet a hatalmasan munkálkodó Isten, akinek benne vagyunk tekintetében, szeretetében, miért vezet engem/minket zsákutcába? Felteszi az ember életének legnehezebb kérdéseit ilyenkor: örökbefogadottnak lenni zsákutcát jelent? Valóban igazuk lenne a kívülállóknak?

Nem vádolja őket a szerző, annyira fontos ez a mozzanat: hogy miért szomorodtak meg – még egyszer hangsúlyozom, hogy olyan érzékenyen, finoman emeli be az eulógiába mindazt, ami nyugtalanító és zavarbaejtő: „mivel így kellett lennie, egy kissé megszomorodtatok”. Óvatosság van szavaiban, és ezzel egyrészt arra utal, hogy nem lehet gyors választ találni a megszomorodásokra, az elhangolódásokra. „Mondja, tiszteletes asszony, miért történik mindez velem?” Többször előfordult, hogy gyors választ vártak tőlem, sürgető és követelőző kérdésekkel fordulnak felém, futólag mutassam fel én, lelkipásztorként miért alakulnak úgy a dolgai, ahogyan nem várta, ahogyan nem számított rá. Ha valóban értelmet keresek, és nemcsak átmeneti szorongásoldó, gyulladáscsökkentő véleményt, akkor ott lennie kell elcsendesedésnek, türelemnek és Istennel való párbeszédnek. Lelkipásztorként pedig valóban elkísérhetem az értelemkeresés útján, de nem engedhetek annak a késztetésnek, hogy konzerv, villámválaszt adjak a kétségbeesetteknek. Az óvatosság és a megfogalmazás azt is jelenti, hogy a próbák végső értelme Istennél van: „így kellett lennie”. Ez az isteni kell. Milyen jó lenne felnőni hozzá. Engedi az Úr, hogy valamit megértsünk, valamire ráérezzünk, kiszimatoljunk, de a végső értelem nála van. És ahol nem értek, ott megtanulhatok szeretni. Így kellett lennie végül azt jelenti: hogy benne vagyok egy burokban, és csak az érhet el, amit ő megenged. Megszűretlen a valóság, mégis ebből a megszűretlen valóságból akármi nem érhet mihozzánk, csak az, amit megenged az Isten. Milyen jó így gondolnunk a mi Atyánkra, hogy ő nemcsak az örökséget őrzi, hanem az örökösöket is védi és oltalmazza.

A próbákban mintha elszürkülnének a fények, az istentisztelet fényei, Krisztus arcvonásai elmosódnának, lábainak nyomai felszívódnának. Hozzátartozik a jelenhez, hogy az eulógiát, az emelkedettséget beárnyékolják a kísértések és próbák felhői. Beárnyékolják és elrejtik az Istent– mégis a mi Urunk, akinek szeretetében és tekintetében benne vagyunk, az elrejtettségből is szólni tud, és mintha ott hallanánk legtisztábban a hangját. Beburkolózik Isten a felhőbe, a szenvedésbe. „A baj és betegség mentette meg a lelkemet!”; „A baj állított meg a lejtőn!” vagy éppen így is elhangzott már: „a balesetben kiáltotta Isten felém: állj!” Másvalaki így fogalmazta: legnagyobb szükségünk arra van, hogy szükségünk legyen, mert a ráhagyatkozás a hit irányába hajlít. Jelen van az Isten – beszél hozzánk ebből az árnyékból és homályból. A próbák korunk teofániái. A hitért, az igazságért való szenvedéseink még inkább teofániák és a hitvallásnak, a megrendülésnek a nagy pillanatai.
És valaki nagyon messziről, több száz, vagy akár ezer kilométerről levelet ír azért, hogy rámutasson erre, azért, hogy a próbák felhőiből is hangozzék el bizonyságtétel a Fiúról, el ne felejtsék a Fiút! hangolódjanak újra rá életük eseményeiben, ott Kis-Ázsia rejtett szórványvidékein, szívük fájdalmas dobbanásai szavakká és hitvallássá formálódjanak: őt szeretitek, pedig nem láttátok, őbenne hisztek, bár most sem látjátok. Az Atya szeretet-vallomása, ami a megdicsőülés hegyén hangzott el, szülessen meg a mi szívünkben is, mennyen és földön hangozzék el: ő a mi szeretett Jézusunk, akiben gyönyörködünk, akire hallgatunk szenvedéseink, megpróbáltatásaink közepette is. Életünk keresztalakúságában is doxológiát és eulógiát zenghetünk, hiszen a beoltatás által szeretet és bizalom kerül az ősi bűn, a bizalmatlanság és az ebből fakadó félelem helyébe. Ő a mi szeretett Megváltónk. Halld meg érettünk, szenvedőkért való könyörgéseit, közbenjárásait, főpapi imáját. Nincsen olyan bánat, amit ne éreznének a mennyben, amit a menny ne tudna meggyógyítani. Hadd találjon egymásra a két bizonyságtétel, az Atyának és az örökbefogadott gyermekek bizonyságtétele életünk keresztalakúságában: ő a mi szeretett Jézusunk – aki által elértük hitünk célját, lelkünk üdvösségét.
Elértük lelkünk üdvösségét éppen azáltal, hogy szerethetjük őt. Életünk minden eseményében azt tanuljuk meg, a nehéz vizsgákon, szűkös anyagi helyzetünkkel, nehéz szülők gyermekeiként, nehéz gyermekek szülőiként, veszteségeinkben és megfáradásainkban, álmatlan éjszakáinkkal, megszomorodásainkban is tanuljuk, hogyan szeressük azt, aki előbb szeretett minket. Mert az élet nem egyenes vonalú, előrehaladó menetelés; akkor jutunk előbbre, ha közelebb jutunk.
Így akarja gyanakodókká tenni a szerző a messzi vidékeken élő idegeneket és jövevényeket, és bennünket is, gyanakodó teológusokká tesz elsőéveseket és nagyobbakat egyaránt: hogyan formálódhatunk a szeretett és szenvedő Megváltónk képére, ha mi magunk soha nem tapasztalnánk meg a szenvedést? Az élet hullámzását? Az élet összes hullámán keresztül utat készít, hogy még teljesebben örvendezzünk – szeressünk és higgyünk. A hullámok messzebbre visznek, mint képzelnénk. Dosztojevszkij írja a Karamazov testvérek regényében: „Atyáim és mestereim, azon gondolkodom: mi a pokol? És így vélekedem: szenvedés, amiatt, hogy nem lehet többé szeretni.” Megszületik ez a levél azért, hogy belekiáltsa a világba: mégsem a szenvedés útjai a pokoli utak. A pokoli utak azok, amelyek a szeretetlenségtől szenvednek. Akármit tartogat az utunk, Jézus a mi utunk. Ha ő a mi utunk, akkor nincsenek zsákutcák, hanem belső megszentelt, tűzben megégett aranyutakon járhatunk. Ezért érdemes kitartani, mert nincsenek zsákutcák. Tessék – egy újabb spoiler.
“Ha már így kellett lennie” – az isteni kell miatt érdemes kitartani, erre buzdítja a szerző a fájdalom kőr gömbölyödteket. Tartsanak ki: azaz élő reménységgel, gyertyával a gyertyatartóban, vágyakozással várjanak Isten munkálkodására. A kitartás nem hős cselekedet, hanem Istenre való nyitottságot jelent. Jézusnál a keresztfáig való kitartása ezt jelentette: Atyám, a te kezedbe teszem le lelkemet! A bizalomjáték utolsó fordulója. Lesz, aki elkapja az elengedett, aláhulló legszentebb életet? Jézus vággyal és várakozással halt meg: mi fog következni, mi fog történni az Atya kezébe letett életével? A rettenetes események, a megszűretlen valóság nem hangolták el küldetésétől. Bizalommal és várakozással halt meg. Zárjuk szívünkbe ezt az üzenetet: kitartani a próbákban, abban, ami most nagyon rám nehezedik, ami nagyon sebez és bánt, ami miatt nehéz tanulni, órán figyelni, barátkozni, örömmel közösségben lenni – mindebben várok Isten cselekvésére, nyitott maradok Isten cselekvése előtt.

És így jutunk el a torkolathoz. A textus utóiratának, befejezésének is van kulcsszava: a diakónia. Az eulógia a diakóniába torkollik. Ez az Isten útja: a teremtés eulógiájától eljut a diakóniáig: Jézus nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon (Mt 20,28). Az eulógia rá akar hangolni a diakóniára. Minden istentisztelet, amelyen jelen vagyunk – rá akar hangolni a diakóniára, a megszűretlen valóságban végzett szolgálatra.
Nagyon hangsúlyos itt a végén a Lélek munkája: mire utal, mit akar üzenni? Látjuk, hogy holisztikusan szemléli, lelki érettséggel a szerző az időket és alkalmakat. Nagyon letisztult előtte az eulógiától a diakóniáig vezető út.
A letisztultsághoz tehát hozzátartozik a Lélek munkájának a felismerése, és ennek hangsúlyozása által mondja el, hogy a próféták nem magukért fáradoztak a kutatás által, hanem nekik szolgáltak a Megváltó eljövetelének dicsőséges idejét fürkészve; az evangélisták is most nekik szolgálnak prédikálásuk és missziói munkájuk által (a kutatás morzsáit, tézisfüzetét később dokumentálja is a szerző, pl. az 1,24–25//Ézs 40; 2,10//Hós 2,25; 2,22–25//Ézs 53 passzusokban). Megint mit látunk?
Értékeket mutat fel a megszomorodottak számára, a szolgálatnak az értékét. Nem a hegyen, hanem a szolgálatban érezhetjük közel magunkat Mózeshez és Illéshez. Ebben a körülményes megfogalmazásban úgy képzeli el a prófétákat, mint akik párbeszédet folytatnak Istennel arról, hogy mit jelentenek azok a dolgok, amelyeket megjövendöltek, amelyekkel valamilyen módon kapcsolatba kerültek. A prófétákat nem pusztán FedEx-ként, FanCourier-ként láttatja, akik mások üzeneteit szállítják. Ez az intézet sem kengyelfutókat képez és nem futárszolgálatok továbbképzője. Nem Isten puszta szócsöveiként emlegeti, hanem inkább olyanokként, akiknek személyes kapcsolatuk van Istennel, és akiknek érdeke és gondja van az általuk hirdetett üzenetre. Azok hirdették és hirdetik az igét, akiknek személyes kapcsolatuk van Istennel. A jó igehirdetés nem teljesítmény, hanem szolgálat. Az eulógia szolgálatra buzdít, de nem akármilyenre. Azzal tudunk leginkább szolgálni, ami személyesen megragadt. Ez a fajta szolgálat olyan érték, ami az angyalok érdeklődését is felvillanyozza, kíváncsivá teszi még az angyalokat is, akik oly sokat tudnak, mi lehet az, ami az angyalok tudását is meghaladja? Az, hogy mit fog az Úr Isten elvégezni általatok, gyanakodókká tett teológusokkal. Szent szolgálatra köteleződtünk el, de azzal tudunk leginkább szolgálni, ami személyesen minket is meggyőzött, formált és alakított. Ámen.
 
 
484. ének
1. Fenn a mennyben az Úr minden győztesnek ád,
Aki Jézussal járt, s benne hitt,
Aranyból koronát, fehér égi ruhát,
Hárfa húrjait pengethetik.
Refr. Igen, ott minden kész, igen, ott minden kész.
Minden győztesnek jár örökrész.
Boldog, véghetetlen öröm vár odafenn,
Jézusért én is elnyerhetem.
2. Vígan lépkedünk színarany utcákon át,
Halljuk angyalok dicséretét,
Szemünk láthatja Jézus szent ábrázatát,
Aki vért ontott bűneinkért.
Refr. Igen, ott minden kész…
3. Élet forrása kínálja élő vizét,
Tiszta, hűs vizét bőségesen,
Fényt az Úr maga áraszt és hint szerteszét,
Halál nem lesz ott, éjszaka sem.
Refr. Igen, ott minden kész…
4. Minden gyötrelmet, bánatot elfeledünk,
Ha ő bennünket keblére von,
Jézus szívére hajthatjuk fáradt fejünk,
Nála béke vár és nyugalom.
Refr. Igen, ott minden kész…