Prófétai imádság
Mennyei Édesatyánk, megváltó Krisztusunk, megszentelő Szentlélek Isten! Fenséges Király vagy, trónod a magas mennyekben, szolgálóid engedelmes angyalok, s félnek téged népek és nyelvek, a föld és a szigetek! A csillagok milliárd évei szikrapattogás örök természeted előtt, mert te kezdet előttől fogva vagy, és a vég után is leszel. Imádunk téged, mert te dicsőséged otthagyod, embertestet öltesz, de betérsz minden kézzelcsinált terembe és helyre, ahol ketten vagy hárman a te nevedben összegyűlnek. Így vagy itt közöttünk! Engedd, hogy megérezzünk, meglássunk, tedd, hogy a forma, a hang és a szó ne csak rólad szóljon, hanem te beszélj általuk, a test igévé legyen, az emberi beszéd isteni szó.

Ezért könyörgünk. De sok minden akadályoz ebben. Mert meghajtjuk fejünket, de sokszor már csak megszokásból, vagy mert egész héten a könyv és gép felé görnyesztjük hátunk, amely elszokott az egyenes tartástól, nem tud felfelé nézni, és van, akinek a bánat vagy a szégyen húzza lefelé a tekintetét. Mert komisz ez a világ, Urunk, és mi sem tudunk jobbak lenni azoknál, akikre haragszunk, akiket mindenért hibáztatunk. Megvallottunk bűneinket, s te szóltad kegyelmedet. De sokszor úgy vagyunk, Atyánk, hogy feloldozás van, de feloldódás nincs. Telik, de nem múlik. S ilyen nép van előtted, és így jövünk eléd, remélve, könyörögve, hogy amit még érteni és kérni sem tudunk, te add meg, mint mennyei Atya, és cselekedd meg, mint mindenható Isten.

Jelenj meg közöttünk! Igéd világosságától gyúljon ki szemünk, Szentlelked tüze melegítse át lelkünk, meghidegült szeretetünk. Légy út, amin elindulhatunk, ajtó, amelyen beléphetünk, eledel, amellyel élhetünk, tő, amelyben meggyökerezhetünk! Légy áldott orvos, juhait karjaiban hordozó jó pásztor, vigasztaló Isten! Légy létezésünk lételeme!

Tedd ezt az órát épülésünk áldott alkalmává. Engedd lelki szemünkkel úgy látunk egymást, ahogy te szemléled a világot! Szóld az életnek beszédét, élet Ura! Imádunk téged, teremtő Isten, megváltó Fiú, megszentelő Szentlélek! Nevedre térjen dicséret és dicsőség, itt közöttünk most és az örökkévalóságban. Ámen.

Igehirdetés

A kultusz, a vallás az imádsággal kezdődött. Legalábbis így adja elénk az őstörténet, ahol azt olvassuk, hogy Ádám harmadik fia, Sét születése után „kezdték segítségül hívni az Úr nevét” (Gen 4,26). Az istenekkel való kapcsolat kiindulópontja tehát nem az áldozat, a prófétai orákulum, esetleg a kijelentés, hanem az imádkozás. Persze ez is egy vitatott álláspont, mivel az itt megjelenő héber kifejezést Luther pl. úgy fordítja, akkor kezdtek prédikálni az Úr nevéről, vagy más kutatók nem az imádság, hanem az istentisztelet általános megfogalmazását látják benne. Azonban a kérdéses szókapcsolat szó szerint azt jelenti, hogy kiáltani az Úr nevét, és ha megnézünk más, hasonló igehelyeket, ahol a kifejezés megjelenik, akkor azt látjuk, hogy valószínűbb, hogy itt Isten nevének a segítségül hívásáról, a könyörgésről van szó. Az imádság tehát egy alapvető emberi cselekvés, és a Biblia bemutatásában egyidős az emberiséggel. Fontos téma tehát számunkra.

Egy vasárnap délelőtti istentiszteleten 6 különféle imádságot mondunk, imádkozunk reggel és este, étkezések előtt. De tényleg fontosnak tartjuk az imádságot? Amikor legációra készülünk és van egy prédikációhoz imádság, elolvassuk, vagy majd egy az egyben felolvassuk? Vagy nem is kell arra készülni, imádkozni mindenki tud. És rossz imádság nincs. Tényleg nincs, de ez nem jelenti, hogy ne lehetne mindig jobban imádkozni, az imaéletünkben elmélyülni, az imádságainkat még inkább Istennek tetsző módon elmondani. Ezért lett az 2026-os év a Magyarországi Református Egyházban és Királyhágómelléken az imádság éve, és ezért foglalkozunk mi is a ma induló igehirdetési sorozatban az imádsággal, és ezen belül is Jézus imádságaival küldetése során. A mai kezdő istentiszteletünkön gondolkodjunk együtt az imádságról általában, majd nézzük meg, hogyan jelenik meg ez Jézus megkeresztelésének lukácsi változatában, és közben pedig folyamatosan keressük, hogyan táplál ez minket, frissítheti fel imaéletünket.

Az imádságról általában. Kezdetben az imádság minden bizonnyal semmilyen szabályt nem követett. Talán nem is lehetett elkülöníteni az imádkozó egyéb belső gondolataitól, csupán a témája alapján lehetne imádságnak mondani. Istenre gondolt, és elmondta neki, amit érzett, amit kérni akart. A kultuszhelyek kialakulásával vette kezdetét az imádság formáinak megszilárdulása. Az ókori Közel-Keleten állva, felemelt kezekkel, nyitott tenyérrel, vagy a mellkas előtt összekulcsolt kezekkel imádkoztak, esetleg letérdelve, leborulva. Az imádságot rend szerint hangosan mondták el. Kultúrtörténetileg fontos, hogy mindez sok kutató szerint nem vonatkozik a természetvallásokra, ahol a természet erőit tisztelték valamilyen formában, mivel az imádság egy megszemélyesített istent feltételez, egy személyt, akit meg lehet szólítani, akihez beszélni lehet. A mi istentiszteleti praxisunkban az imádság rendszerint egy ötös felosztást követ: magasztalás, hálaadás, kérés, hálaadás, magasztalás. A kérésekre vonatkozóan nincsenek megkötések, bár vannak, akik idegenkednek a közösségi imák keretében a név szerint való imádkozástól, míg a nagy imádságnak tartalmaznia kell az összegyházért, a teremtett világért és a békéért elmondott kéréseket. De, mint mondtam, nem lehet rosszul imádkozni, csak mindig jobban.

Azért az imádság mégiscsak egy teológiai paradoxon. És hogy miért, azt nagyon jól fogalmazza meg Rousseau a savoyai vikárius szájába adott vallomásával. Ebben arról beszél, hogy miért nem imádkozik, nem kér semmit az Istentől. Mert mit is kérhetne? Csodát? Hogy avatkozzon bele a világ folyásába? Ez azt jelentené, hogy az Isten által teremtett világ működése nem tökéletes, korrekcióra szorul. Bűn az ilyenfajta gondolkodás. Vagy kérje azt, hogy változtassa meg őt, és legyen ereje ezt vagy azt megtenni? Badarság azt kérni Istentől, amit nekünk kell megtenni, azért adott észt és lelkiismeretet. Az imádság csak hálaadás és magasztalás lehet. Röviden összefoglalva Rousseau tanítását: nem imádkozom, mert az bűn. De mielőtt rögtön leintenénk egy valaha indexen volt, felvilágosodáskori filozófus gondolatait, figyeljünk arra, hogy hasonló kijelentések a Szentírásban is vannak. Más összefüggésben a zsoltáros is azt mondja „Még nyelvemen sincs a szó, te már pontosan tudod (Zsolt 139,4)”, vagy a Krónikákban Isten „minden gondolatot ismer” (1Krón 28,9), és még lehetne sorolni (vö. Ézs 46,10; Zsid 4,13). Isten tehát mindent tud, ismeri szükségeinket, élethelyzetünket, nincs szükség felvilágosítsuk őt arról, hogy mit is kellene tegyen, hogyan, kivel és mikor. Az imádág tehát nem Isten beavatása a dolgainkba. De hát akkor mi az értelme? Mi a célja?

Itt rögtön meg is kell állnunk, mert a kérdés rossz. Egy olyan társadalmi légkörben élünk, ahol az utilitarizmus gondolkodásmódja uralkodik. Mindennek haszna kell legyen, ráadásul, ha lehetséges, a befektetett munkával fordított arányban. Amit nem lehet konkrétan valamire felhasználni, arra nincs is szükség. Persze így pl. a művészet rögtön veszélybe kerülhet, mert egy szép vers maximum szöget üt a fejünkbe, de nem lehet vele beütni egy szöget… De az sem elég, ha csak a listát bővítjük, és azt mondjuk, értelme van a hasznosnak és a szépnek, mert így is bajban vagyunk. Miért? Mert ha valami nem szép (és itt kérem tegyük félre szőrszálhasogatást, hogy mi a szép), vagy nem hasznos már nincs létjogosultsága? A világban már csak a kiválóságnak van helye? Jaj nekünk, ha ez így van. Mert hadd áruljam, bár a világ azt sugározza, hogy mindenki különleges, egyedi, utánozhatatlan, a valóságban a nagytöbbség átlagos. Se nem szép, se nem csúnya, se nem okos, se nem buta, nem is kimondottan ügyes, de nem is épp idétlen. Még az Úr szenvedő szolgájára is igaz ez: „nem volt néki alakja és ékessége, és néztünk reá, de nem vala ábrázata kivánatos! útált és az emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfia és betegség ismerője! (Ézs 53,2–3)” És akkor most már velünk így mi legyen?

Miért mondtam ezt? Mert így is kommunikálunk. És nem, nem azért mondtam, hogy kommunikálunk, mert ez egy akadémiai istentisztelet, és illik idegen szavakat használni, hanem azért, mert mi már alig tudunk beszélgetni. A beszéd igéjét legtöbbször igekötős formában használjuk: megbeszélünk valamit, lebeszélünk egy időpontot, kibeszélünk egy kérdést vagy éppen egy személyt… De van még: összebeszél, rábeszél stb. Azt hiszem, bár itt az intézetben naponta tucatszám találkozunk egymással, mind egy kezünkön meg tudjuk számolni, hogy hány emberrel beszélgettünk anélkül, hogy az ne valamilyen egyeztetés, információcsere legyen. És az az igazság, hogy nehezen is megy. Hamar leszokunk róla, és leépül bennünk a készség. A családban talán még megy, amikor hazamentek és a szülők megkérdezik, mi van a teológián, és akkor elmondtok olyan részleteket, amelyek tk. teljesen érdektelenek, mi a menü a konviktuson, hol szoktatok vásárolni, milyen kényelmesek az olvasói székek, és ti is megkérditek, mi újság otthon? Nem vártok nagy szenzációt, de így a beszélgetés által marad élő a kapcsolatunk. Közelebb érezzük egymáshoz magunkat. A beszélgetés az élő kapcsolataink motorja, és azok minősége a viszonyunk valódi fokmérője.

Így van ez az imádsággal is. Az imádság nem vallásos kommunikáció, hanem a fenti értelemben vett beszélgetés az Istennel. Nem azért kell neki elmondanod, ami a szívedet nyomja, mert ő ne tudná, mi van veled, vagy mert meg kellene mondanod neki, hogyan kellene neked segítsen, hanem azért, hogy élő maradjon a kapcsolatod vele. Nincs rossz imádság, de a jó imádság rendszeres és gyakori. Olyan könnyedén megy, mint a hozzád legközelebb álló emberrel a beszélgetés. Nem kell azon törd a fejed, mit és hogyan mondj el. Teljesen őszinte és felszabadult lehetsz, mert nincs előítélet, és te magad keresed a találkozás lehetőségét, mert ez jó neked. Épít, megerősít, jól érzed magad közben. Ha ritka a beszélgetés, nehezen megy. Nem találjuk a közös hangot, nem vagyunk egy hullámhosszon, olyan erőltetett az egész, és várod is, hogy járjon le a feszült helyzet. Kezdj el így imádkozni. Bárhol, bármikor eszedbe jut valami, amit megosztanál Istennel, mond el neki. Ott, abban a helyben. Nem kell ezt külsőleg lássa senki. Meg sem kell állnod. Jártodban, keltedben, evés közben, vagy egy beszélgetés benned elindított gondolata kapcsán. Nem kell órákat tartson. Lehet egy pillanat. De így élj, és meglátod, egyre jobban magad mellett fogod érezni Istent. Ha az idei félév igehirdetési tervére gondolunk, akkor is látszik még madártávlatból is, hogy Jézus milyen gyakran, gyakorlatilag minden élethelyzetben imádkozott. Pl. rögtön megkeresztelése után. A következőkben ezt vegyük alaposabban szemügyre.

Lk Mt-hoz hasonlóan Mk evangéliumát veszi alapul saját írása megalkotásában. Azonban azt teológiai látásmódja szerint dolgozza át. Különbség a Mk-i verzióhoz képest, hogy itt Jézus imádkozik a keresztség után, valamint nem csak maga Jézus hallja a mennyei szózatot, hogy „Te vagy az én szeretett fiam”, hanem az mindenki számára hallható. De azt is hangsúlyozza Lk, ami közvetve benne van a Mk-i beszámolóban, hogy az egész nép megkeresztelkedett mindezek előtt. Ebből két dolog hangsúlyos.

Az első, hogy a Szentlélek kitöltetését az imádság előzi meg. Ez több helyen is megjelenik a Lk-i kettős műben. Pl. Az „aki kér, kap” aforizmát azzal bővíti, hogy, aki kér Szentlelket, az kap (Lk 11,9–13). Vagy a krisztusi evangéliumot befogadó Samária az ApCsel-ben, Péter és János imádsága után veszi a Szentlelket (ApCsel 8,14–16). A Szentlélek kitöltetése összefügg az imádsággal. Aki sóvárog tehát Isten lelki adományai után, a Szentlélek Isten jelenlétét akarja megtapasztalni, annak imádkozni kell. Ebben nincs törvényszerűség, nem mechanikusan működik, hogyha én imádkozom, rögtön meg is jelennek a kettős tüzes nyelvek, de az imádkozó méltán reméli, hogy könyörgésére Isten válaszol, és mennyei javaival árasztja el a hozzá fohászkodó hívőt és közösséget. Annál is erősebb ez az alapigénkben, mivel az itt megjelenő nyelvtani szerkezet szerint a Szentlélek alászállása Jézus imádkozása közben történik. Jézus még imádkozik, amikor megnyílik az ég, és mindenki megpillantja a galambformájú Lelket Jézusra szállni. Imádkozzunk tehát, hogy Isten szolgáló életünkön, egyházunkon látható és érezhető formában jelen legyen Isten harmadik személyének növekedésnek indító ereje, a minket megszentelő és vigasztaló Szentlélek.

A másik fontos dolog, hogy Lk-nál a kijelentést, az isteni kinyilatkoztatást is sok esetben az imádság előzi meg. Péter, mielőtt Kornéliuszhoz sietne, imádkozik, és azután esik révületbe, látja megnyílni az eget, és onnan egy hatalmas lepedőt alászállani (ApCsel 10,9–11). Vagy Pál apostol megtérése után imádkozva időzik a jeruzsálemi templomban, amikor a damaszkuszi út után másodjára látja Jézust (ApCsel 22,17–18). Itt is a kijelentés összefügg az imádsággal. Imádkoznunk kell tehát, ha hirdetni akarjuk Isten igéjét. Törvényszerűség minden bizonnyal ebben sincs, de azt talán mégiscsak elmondható, hogy aki nem ápol kapcsolatot Istennel, az nem lesz az Úr nagy prófétája. És amikor azt érezzük, már nem tudunk prédikálni, el kell ezen gondolkozzunk. Persze az igehirdetői válságnak sok oka lehet: megfáradás, a gyülekezet érdektelensége és sok más hasonló, de lehet az is, hogy mi kerültünk távol Istentől. Arról a személytől könnyen tudok beszélni, akivel naponta beszélgetek, hallom hangját, és ő is ismeri az enyémet. De ha ez a belső összetartozás megbomlik, kívülre kerülök az Isten, igehirdető és gyülekezet homiletikai háromszögén, és a prédikációírás nem lesz más, mint egy verselemzés, irodalmi művek szakszerű vagy éppen amatőr kritikája. Aki Isten igéjét hirdetni akarod, imádkozz. Beszélgess Istennel, és várhatod az ő kijelentését.

Végezetül Lk-nál azok, akik mindennek tanúi, mind meg vannak keresztelve. Értelmezzük ezt most így, mint hívőkké lettek. Ami a keresztyén gyülekezeten belül megtörténhet, nem megismételhető bármely más profán, emberi közösségben. Mégiscsak más a gyülekezet, más dolgok történnek ott, mint baráti összejöveteleken, pártgyűlésen vagy a focimeccs után a pubban. Csak az hallja meg a kijelentést, aki maga is megvallotta bűneit. A mai ige erre biztat minket. Ha a világ nem is, de a gyülekezetek meghallják Urunk szavát. Jézushoz hasonlóan szüntelen imádkozzunk tehát, és látni fogjuk majd a megnyílt egeket, halljuk Isten szózatát, és leszáll ránk a Lélek, amely az egész megkeresztelt népnek ige és üdvösség. Úgy legyen. Ámen.

Nagy imádság

Atya Isten, szeretett Fiú, galamb formájában alászálló Szentlélek, egy örök igaz Szentháromság Istenünk! Öröm, ünnep, vigasság, amikor szólsz hozzánk. Valódi erőforrás beszéded, tisztulás, lelki fürdő minden istentisztelet.

A te szavad világokat teremt, csillagokat gyújt, osztódásnak indít sejtet, növekedésnek az életet. Ez a te szándékod velünk. És nekünk valóban növekednünk kell. Meg kell tanulnunk tőled, mint gyermek anyjától a nyelvet, az isteni beszédet, hogyan kell hozzád szólni, hogyan kell imádkozni. Kérnünk nehéz, mert szégyen, hálát nem adunk, mert dicsekvés, azt meg, hogy mi a magasztalás, nem értjük. És ha te amúgy is mindent tudsz, add úgy is, ha nem kérjük! Mozdítsd ki ebből minket!

Add belénk azt a gyermeki indulatot, amely nem a más fejével gondolkozik, mit mond a világ, hanem a legőszintébben csügg szülei ajkán. Ha fél, mindent feledve rohan anyjához, nem törődik illemmel, nyelvi szabállyal, mondja, kiabálja, ami fáj. Tedd, hogy így tudjunk imádkozni: spontán, őszintén, valódi indulattal, és te fogadd kedvesen a jártunkban, keltünkben, a bárhol és bármikor elmondott, elgondolt szavunkat hozzád. De tedd valódivá a közösségi könyörgéseinket. Ne engedd, hogy a forma miatt formalitássá legyen, hogy a formulák üres szólamokká szegényedjenek ajkunkon.

Aki kér, mind kap Szentlelket (Lk 11,13)! Urunk, add nekünk lelki ajándékaidnak mennyei gazdagságát! Nem akarunk mi hegyeket mozgatni, de az emberek szívéről követ ejteni! Adj hitet ehhez! Nem akarunk vízen járni, de bátorságot a mélyre evezni. Add, hogy mindig rád tekintsünk! Nem akarunk mi nyelveken szólni, de keressük a közös hangot, hogy találjon a szó! Add, hogy megértsük egymást! Szeretni akarunk és örülni, békességben, türelmesen élni, jószívű és jóságos emberekké lenni, szelíd és hű társakká válni, mértéket tartani a jóban (vö. Gal 5,22). Szentlélek Istenünk, teremd meg ezeket bennünk!

Urunk, a Lélek által belőlünk is élő víz folyamai ömlenek. (Jn 7,38). De sokszor olyan forrás vagyunk, amely eredni bátor, de oldódni fél. Nyisd meg az egeket, hogy halljuk a mennyei szózatot, hogy azt az egész megkeresztelt népnek mondani tudjuk, hogy te vagy az élet, és a keresztség által a füleket is kimossuk! Erre a szolgálatra készíts egyenként és közösségként!

Növeld anyaszentegyházadat, teremts békét a világban, csitítsd a háborút és az azt kiváltó indulatot, gyógyítsd meg az emberi közösségeket, de a megtört emberi testet is, vigasztald a meggyötört lelket, amelyet gyász, félelem, magány vagy bizonytalanság emészt. A te igéd formáljon minket ismét eggyé, egésszé és éppé!

Íme, te ezt akarod munkálni bennünk. Magasztalunk, mert dicső és hatalmas úr vagy, méltó és illő neked hálát mondani! Imádunk téged, magadat kijelentő Szentháromság Isten. Ámen.