Hermeneutikai mező
(„A példázatról szóló igehirdetés a kezdő prédikátor vágyálma, de a tapasztalt igehirdető számára gyakran rémálom” – ekképp foglalta össze tapasztalatait egy homiléta. A kezdő prédikátor még magabiztos léptekkel sétál be a történetbe, bátran haladva a látszólag ismerős terepen. A példázatok első pillantásra hozzáférhetőnek, prédikátorbarátnak tűnnek. Lehet, hogy valakinek fogalma sincs Pál apostol egy-egy homályos szakaszának teológiai ívéről, de Jézus példázatai otthonos világot idéznek: lázadó fiúk hagyják el az atyai házat, földművesek szórják a magot, esküvőre készülő nyoszolyalányok várakoznak, pöffeszkedő alakok imádkoznak hivalkodón a templomban, és királyi lakomákat rendeznek. Az emberi élet azonnal felismerhető pillanatképei ezek.
Ugyanakkor minél jobban megismerjük a példázatok belső dinamikáját, annál kevésbé vagyunk biztosak abban, hogy valóban értjük őket. Kimeríthetetlen hermeneutikai mezőre lépünk: amint kinyújtjuk a kezünket, hogy megragadjuk a nyilvánvaló igazságot, kinyílik egy csapóajtó, és leesünk a megértés egy sokkal mélyebb, váratlan szintjére. Maradj talpon, ha tudsz. Éppen, amikor készen állunk kijátszani a jól bevált értelmezési lapunkat, a példázat egy új és meglepő kártyát oszt nekünk, s elbizonytalanít abban is, hogy egyáltalán tudjuk-e, milyen játékot játszunk.
Bárki, aki a szószékről azt mondja: „a példázat ma ezt és ezt jelenti”, csak óvatos, alázatos, sőt remegő hangon szólalhat meg. Ezt a hangot keresi a mai igehirdetés is.)

Visszatartott fény
Jézus ismét példázatokban beszél a jelenlevőkhöz. A színtér maga a jeruzsálemi templom, a hallgatóság pedig nem más, mint a főpapok és a nép vénei. Ez már a harmadik példázat a két testvérről és a gonosz szőlőművesekről szóló történet után, amellyel Jézus közvetlenül a vallási arisztokráciát szólítja meg. A szerepek látszólag kiosztva: kényelmesen ülhetnénk a padban, hallgatva, miként szembesíti Jézus egy letűnt kor hatalmát féltő dekadens rétegét. De valóban ilyen egyszerű lenne ez? Valóban kiosztották már a szerepeket és vakon játszák őket? Előre elkészített forgatókönyv szerint élünk, akik a nekik kiosztott lapokkal játszanak?

A zsidó példázathagyományban a király szinte mindig Istent, a fia Izraelt vagy a Tórát, a lakoma pedig a messiási kor eljövetelét (Ézs 25,6) jelképezte. Ebbe a hagyományba illeszkednek a lakoma példázatok újragondolt, üdvtörténeti fénytörésbe állított változatai, úgy ahogyan az Újszövetség lapjairól ismerjük őket. Az igazságnak van egy természete, amit csak így lehet átadni, elbeszélve, elmesélve. Sokat kutatott területe ez az Újszövetségnek. A klasszikus megkülönböztetés szerint a rabbik a példázatok (héberül masal) által a tanítás, erkölcsi elvek homályosabb, nehezebben érthető részeit szerették volna megvilágítani, feloldva ezáltal az értetlenséget, rendet teremtve a hallgatók gondolataiban. Jézus pedig mintha visszafogná a fényt, félhomályban tartja a mondanivalót és ezzel mintegy arra hívja fel a figyelmet, hogy mennyire nem kielégítő módon értlemezi hallgatósága a valóságot, vagy általában a dolgokat. Több ez puszta szemléltetésnél.
Nem értetettétek? – kérdezik a rabbik. Akkor hadd meséljek valamit és világos lesz. Azt hiszitek, hogy értitek? – kérdezi Jézus a mindenkori tanítványt. Akkor hadd meséljek valamit és kiderül, hogy nem jól értettétek, ill. hogy hol tartotok az önreflexióban.

A kemény, a személyes és a hit valósága
A királyi menyegző példázat dinamikája egy sajátos, háromosztatú világmodellt tár elénk, amit a következőképpen írhatunk le:

(a) A valódi világ (a kemény, durva valóság): nemcsak az egyénre, vagy a lélekre korlátozta magát az Isten, hatni akar az objektív valóságra. A mező, a kereskedés, a római megszállás, a város lerombolásának történeti ténye és a fizikai korlátok. Ez a világ az, amibe nap mint nap beleütközünk. Ahol a hatalmi harcok, a globális feszültségek, a háborús fenyegetések és a társadalmi törésvonalak mentén felépült lövészárkok folyamatos bizonytalanságban tartják az embert. A példázat nem hagyja figyelmen kívül ezt a valóságot, de nem is ragad le annak puszta diagnózisánál.
(b) A hallgató személyes világa: a jeruzsálemi elit és a mindenkori vallásos hívő intézményi megtelepedettsége, biztonságérzete, elbizakodottsága, a megszokott társadalmi status quo és a prioritások. A saját magunknak felépített belső világ ez, elvárásokkal, előítéletekkel és kényelmi mechanizmusokkal. Ezt fokozza a mesterséges intelligencia is, van erre egy szakkifejezés, a szikofancia, a hízelgő, megerősítő, mindig támogató attitűd, amikor a te állításodhoz igazítja a választ, és nem a valósághoz.
(c) Ám egy harmadik világ is kiábrázolódik: a hit – nevezzük így egyelőre- virtuális/anticipált világa (a mennyek országa, Isten megújult világa).
Isten, a Király, úgy mutatkozik be mint, aki áthidalja a menny és föld közötti szakadékot azáltal, hogy Fiának, Krisztusnak menyegzői közösséget készít. Megjelenik ennek a világnak a frissessége, frissen elfogyasztani az előkészített ételt (második meghívás); a bőség, az elszánt Király, aki magához édesgeti népét, fokozza világának vonzerejét (ökreim és állataim levágva); vonzani akarja magához, közösségébe, megújított szövetségébe a népet; a minden készen van vagyis minden átgondolva, finomhangolva, a legapróbb részletekig. Hasonló a mennyek országa – feltárul lelki szemeink elől ennek a Királynak az (extravagáns) uralma, a természete, arcvonása.
Nézzük csak meg: Jézus a Vőlegény, úgy beszél magáról, hogy végig háttérben marad; a Fiú, háttérben, félhomályban elrejtve a mózeskosárban csendesen szinte láthatatlanul úszik a sűrű nádasban, hol jobbra, hol balra kanyaradó történetnek a folyamán, várva a megtalálásra, befogadásra, felismerésre és elköteleződésre. Végül a messiási örömünnepen a kirekesztettek és alacsony sorsúak is helyet kapnak. Így meséli el Jézus az Új Izrael születését. Születéstörténet ez.
A példázat és a saját életünk drámája éppen abból fakad, hogy ez a harmadik, Isten lakomája, nyers erőtérként betör az első és a második világba, megbontja mindkét világ talapzatát és elkerülhetetlenné teszi a találkozást; a döntés mezejére hívja a hallgatót. Maga a példázatbeli beszédmód, a műfajválasztás is jele annak, hogy valami kezdi szétfeszíteni a megszokott valóságunkat (vakon játszott szerepeinket?).
Mire számíthat az ember a döntés mezején? Ahhoz, hogy megértsük a dráma természetét, az elmesélt igazságot, vegyük sorra nyugodtabban a történet elemeit.

A Király elküldi szolgáit a második meghívással. Vissza kell gondolnunk egy olyan korra, ahol a keleti etikett szerint, amikor a vacsora már elkészült, a meghívottakat újra megszólította a házigazda. A meghívás első számú címzettje a választott nép, a Sínai-hegyen magához ölelt nép, a kegyes Izrael. Tórával, tízparancsolattal megpecsételt ölelés ez. Ám az emberi szív (ahogy lenni szokott?) megriad ettől az isteni közelségtől (öleléstől), védekezéssel és ellenállással reagál az idegen, a tőle annyira különböző Isten radikális hívására. Ennek az egészen másnak, az idegennek a tolakodó közelsége ott a Sínai-hegyen is megtorpanást eredményezett; egy lépést hátrébb, mi magunktól nem tudunk szólni, hallani a hangot, menjen a közbenjáró, a mózeskosárba rejtett és megtalált, a Vízből Kihúzott, mert mi elveszünk ettől az egészen Mástól. Valamit mégiscsak megsejtett Izrael saját, messze elható nyomorúságából és Isten kiáradó szentségéből ott a Sínai-hegy lábánál.

Közöny és erőszak

A válasz a visszautasítás két drámai formája, fokozást is tartalmaz ez a két példa, ami a példázat végére érve, illetve onnan visszafele olvasva igazából eggyé válik: egyesek közönyösen visszatérnek a maguk megszokott életébe, mások erőszakkal utasítják el a követséget.
Egyrészt tehát a passzív közöny. Az emberi természet időtlen betegsége, hogy saját mezejét, üzletét, megszokott kereteit Isten végső elhívása elé helyezi. „Nem értek rá” – az első, objektív világ szürke bálványai fontosabbak a Király Fiának menyegzőjénél.
Mai formája ez a racionalizálásnak és a leszedált, hipnotikus társadalom reakciójának: nem nyíltan tagadja meg Istent, hanem a hétköznapi teendők tetszetősségével határozatlan időre elnapolja a döntést.
A tennivalóink, feladataink, amelyek érzéketlenné tesznek az isteni szóra, akaratra. amelyek csökkentik a fogékonyságunkat Isten friss üzenete iránt.

Másrészt az aktív erőszak. A követek bántalmazása és megölése, amely egyértelműen nyílt lázadás, a Király becsületének traumatikus megsértése. A szentnek való ellenállás széles spektrumából sosem hiányzott az erőszak. A racionalizálás ellenpólusa ez: amikor a közöny álarca végképp lehull, és a kegyelem sürgető tisztaságára nyílt gyűlölet, agresszió, agresszív kommunikáció és elnémítási kísérlet a válasz. Ez az a pont, amikor Isten közeledése már nem csupán kényelmetlen, nemcsak hárítóvá és fészkelődővé tesz, hanem egyenesen veszélyezteti az ember hamis autonómiáját, vallásos státuszát és hatalmi pozícióját. A lázadó ember nem tudja megsemmisíteni a Hívót, nincsenek erre eszközeink, ezért a Hívás hordozóját, a visszhangot, a követet, a prófétát, a szembesítő szót pusztítja el, hogy megállítsa, visszatartsa az Isten országa felől érkező dekonstrukciót, a hűtlen struktúrák leleplezését.
A történet itt éri el a fokozás és az abszurditás tetőpontját, 2 lépésben. Az ókori Közel-Kelet becsület-szégyen kultúrájában ugyanis aligha elképzelhető, hogy valaki ilyen felségsértésre vetemedjen, nyíltan megsértse a társadalmi hálózat legmagasabb méltóságát, a királyt. Egy ilyen lépés a biztos társadalmi kirekesztettséget, ami egyenlő volt az egzisztenciális halállal, sőt, az azonnali megtorlást, vonta maga után. Senki nem tesz ilyen meggondolatlan lépést. Vagy mégis?
Paul Ricoeur rámutat, hogy a példázatok sajátossága a már szóba hozott extravagancia, irodalmi formája a hiperbola. Ahogyan a legkisebb magból óriási fa lesz, vagy a tizenegyedik órában jött munkás ugyanannyi bért kap, itt is a szakadási pontig feszül a történet. Amint láttuk a meghívottak nemcsak visszautasítják a lakomát a saját ügyeik miatt, hanem bántalmazzák és megölik a szolgákat. Ez a hétköznapi életben teljesen életszerűtlen, abszurd viselkedés. Ám a példázat éppen ezzel a túlzással leplezi le a bennünket körülvevő világ hipnotikus, leszedált állapotát: megmutatja, milyen óriási vonzereje van a saját kötöttségeinknek, s hogy az emberi hajlamban milyen mélyen gyökerezik a tragikum, amellyel a transzcendens hívást alárendeljük a köznapi hasznosságnak.

A király haragja és a város felégetése a dekonstrukció legkeményebb képe. Recsegve-ropogva összeomlik, ami egykor pompázott. Aránytalan katonai válasz ez egy menyegzői előkészület közepette: sereget küldeni és felégetni a gyilkosok városát? Itt végképp rájövünk, hogy már régen nem a közel-keleti esküvői szokások leírását halljuk. A régi, hűtlen struktúrák felváltása és a felesleges vallási önigazolás lerombolása történik a szemünk előtt. Mire számíthat ekkor a hallgató? Lesz-e még valami fordulat, amire számíthat, ami új irányt ad az eseményeknek?

Lehetőségek valósága
A régi világ dekonstrukciója után a Király nem hagyja üresen a teret. Tágra nyitja a lehetőségek valóságát: A lakoma készen van, menjetek tehát a keresztutakra, országutakra, és akit csak találtok hívjátok a menyegzőre.

Itt tárul fel az új közösség világa. A követek kijárnak, ugye róluk nem beszéltem, nem is kell beszélnem, mert cselekedeteik többet mondanak 1000 szónál. Begyűjtik a társadalmilag és erkölcsileg peremre szorultakat. Mégis egy pillanatra csak. Isten országának külügyminiszterei ők, mit üzennek nekünk? Nem iszonyodnak a peremtől (a liminális, küszöbtértől). Fogékonyak Isten friss utasításaira, viszik az igét, alkalmas és alkalmatlan időben és térben, nem válogatnak. Ha végigszemlézzük a Szentírás követlistáit, akkor róluk is azt mondhatjuk, hogy nem mentesek az ellenállástól. Elhívástörténetek visszatérő motívuma az ellenállás, a hárítás, a kifogás (Mózes: képességbeli, nyílt; Jeremiás: kor és tapasztalatlanság; Gedeon: családi és társadalmi háttér; Péter: bűnössége miatti visszakozás), tehát az ellenállással, visszakozással bélelt engedelmesség ruháját magukra öltve keresik föl, járják be senkiföldjét. Sokan a meghívottak, kevesen a választottak. A kevés választottak ezek a követek, akik mind példák arra, hogy engedik rászedetni magukat, kiteszik magukat a hívó szó hatásának és ezzel a feszültséggel szórják az ige magját járatlanabb vidékeken.
Kik is ők, akiket a keresztutakon, az országutakon talál meg a hívás?
A hatalom és befolyás nélküliek, a „csonka-bonka” (lásd Lukács), a bűn miatt fogyatékkal élők, korlátozott életet élők, akiknek nem jutott sok jó ebből a világból, akik kimaradtak vagy lemaradtak áldásokból, boldogságból, anyagi-lelki javakból, akikről a régi világ, mint megoldatlan problémáról már régen lemondott.
A Király hívása feltétel nélküli szeretetből fakad: jókat és gonoszokat egyaránt hív. Ez a kegyelem egyetemessége. Ahogyan kortárs költeményben olvassuk
„...mert nem érdemes van nála s érdemetlen,
a kiérdemelhetetlent osztja nagy tételekben.” (Lackfi János)

A megszólítottakból felépül a szentek közössége (communio sanctorum), amely térbeli és időbeli határokat átlépve egyesíti a meghívottakat Isten kegyelmében. Ez az a vonzás, ami minket is idegyűjt, ideterel a keresztútjainkról, a fájdalmakból, nélkülözésekből, a beteljesületlenségeinkből, megtört, vagy éppen darabjaira hullott utainkról, magányunkból és önsajnálatunkból, onnan, ahol megoldatlan problémaként tekintenek ránk. Onnan - ide a megbontott valóságba, a menyegzői terembe, a lehetőségek valóságába. Itt új és szokatlan szerepeket próbálhatunk ki, önmagunkat másként tapasztalhatjuk meg.
Nem mint mindennapi teendőkbe, kereskedés mókuskerekébe beleszürkült szereplő, hanem mint ingyen meghívásban részesedő díszvendég. Isten országának, uralmának díszvendégei. Nem, mint magányos, bűnök miatt kivetettek, hanem mint gyógyultak, helyreállítottak, megbocsátottak.

A lakomaterem megtelik, a virtuális lehetőségtér valósággá válik. S ekkor belép a Király. Lénye bevilágítja a teret, s ebben a jelenlétben mindenki áttetszővé válik: lehullanak az önigazolás maszkjai, vak szerepeink és a vallásos jelmezeink.
Izrael népe ezt a lemeztelenítő szentséget a halállal tartotta egyenlőnek – a Tízparancsolat kihirdetésekor a nép hátrább lépett, mert Isten közeledésével a 10. parancsolathoz érve, hirtelen félelmetesen erős körvonalat kapott az Ő szentsége.

Alulöltözött vendég

A Király átható tekintete ekkor megakad valakin. A példázat legkellemetlenebb és leginkább megdöbbentő eleme ez a vendég, akit az utcáról hívtak be, mégis kidobják, mert nincs rajta menyegzői ruha. Honnan ez a szigorúság, méltánytalanság? A példázat Istennel való kapcsoltunknak egy rejtett, implicit kérdését napvilágra hozza ez a jelenet: a túlcsorduló szeretet, a keresztutakig ható meghívás, a nagy tételekben osztott kiérdemelhetetlenre hivatkozva, komolyan vehető-e még itt az ember a maga ellenállásában? Nem a ruha teszi az embert. Vörös fonalként húzódik végig a Szentíráson, hogy Isten az embert a maga szabadságában szereti.

„Barátom, hogyan jöttél be ide?” – hangzik a kérdés. A párbeszéd megszakad, szünet áll be a történetben, felemelt pont, megállított pillanat (efimōthē szó szerint azt jelenti, hogy elnémult, száját befogták, képtelen volt megszólalni; fimos szájkosár).

A ruha az identitásunk, a státuszunk, a presztízsünk szimbóluma. A példázatbeli ruha nyilvánvalóan nem fizikai öltözéket vagy anyagi gazdagságot jelképez, hanem belső illendőséget, tiszteletet és lelki átalakulást, az új ember identitása, a megtérés ruhája, Krisztusban való felöltözésnek az összetett metaforája.
Világossá teszi a példázat, hogy az Ország eljövetelekor mi magunk csak címzettek, befogadók vagyunk. A Szó minden esetben Istentől, a Királytól indul el. De éppen befogadókként kapcsolódunk be Isten munkájába a világban. Az Isten és ember munkája közötti összefüggést Jézus pontosan, mélyen akarja láttatni. Azt hiszed, hogy érted? Elmondom ezt a példázatot, hogy lásd meg hol tartasz a megértésben, a felelősségválallalásban, a befogadásban. Mit mutat az életed? Mennyi fogant meg Isten igéjéből döntéseidben, abban, ahogyan szervezed az életedet, ahogyan másokhoz kapcsolódsz, és mi az, amit hárítasz, amire nézve kifogásokat gyártasz, amivel kapcsolatosan halogatsz?
Isten garantálja Országa elérkezését, de ezzel cselekedeteinket nem teszi jelentéktelenekké. A menyegzői ruhának van jelentősége. A ruha teszi az embert.
Az alulöltözött vendég, alulöltözött egyház megszólításakor nagy a hallgatás.
Talányos és sötét ez a hallgatás.
Egyrészt jelentheti azt, hogy nincs kifogás, nincs hárítás: a Király jelenlétében elenyészik minden önigazolás (lásd ehhez Róma 3,19: „hogy minden száj elnémuljon, és az egész világ vétkessé váljék Isten előtt”). Ehhez kapcsolódik az is, hogy Jézus nélkül, a hallgatás a részünk. Nincs mentségünk, amit védelmünkre felhozzunk. Csak nevére, vérére hivatkozva lehet megszólalásunk.
Másrészt ez a hallgatás kibontható abba az irányba is, hogy a vendég azért képtelen válaszolni, mert hiányzik belőle a legalapvetőbb önreflexió, a megbánás és a személyes jelenlét tudata. Nem védekezik, mert beismernivalója sincs: teljesen passzív és érzéketlen maradt a felkínált kegyelemmel szemben. Fizikailag jelen van a lakomán, de nem lakta be a hit világát; bent van a közösségben, de nem öltötte magára a megtérés ruháját (Mt 3,2). Ragaszkodott a saját felületességéhez, miközben azt gondolta, Isten kegyelme olcsó. Sokan az elhívottak, kevesen a választottak. Egy mondat, ami éppen ebből a felszínességből akarja kizökkenti a hallgatót.
A példázatot innen visszafele olvasva derül ki, hogy a kiválasztottság olyan értelemben privilégium, hogy a tanúskodáshoz kapcsolódik. A bálteremben való részvétel az ottani történések szemtanúivá tesz. (vö. Zsid 6,4-5: Lehetetlen ugyanis, hogy akik egyszer már megízlelték a mennyei ajándékot, megízlelték Isten jó igéjét és a jövendő világ erőit, de elestek, ismét megújuljanak a megtérésre, hiszen újra megfeszítik maguknak az Isten Fiát, és csúfot űznek belőle.) A kiválasztott, aki tanúskodik arról, hogy amit a bálteremben tapasztal, a Király közelségében tapasztal, s ha a ruhánál tartunk, akkor mondjuk úgy: aki láthatóvá teszi megtapasztalásait.

Végül ez a vendég is, az alulöltözött egyház is ellenállóvá válik öltözködésében és hallgatásában. Megtagadja a tanúskodást, a kiválasztottságot, elszakítja magát a forrástól, aki bent van, hirtelen kívülre kerül. A ruha megmutatja Kihez tartozik. Ruha nélkül a sötétség gyermeke. A példázat a visszafogott fényben bemutatott követek, a pozitív ellenállók után, két olyan csoportot tár elénk, amely kizárja magát a királyi örömből: azokat, akik nyíltan visszautasítják Isten ajánlatát, és azokat, akik úgy tesznek, mintha elfogadnák azt, de nem hajlandóak Isten feltételei szerint átalakulni.
Az ellenállás mindkét esetben tehát ugyanazt eredményezi: a külső sötétséget, a hideget és a fogcsikorgatást. Érezzük, hogy nem méltóak ezek a körülmények a vendéghez. Az alulöltözött egyháznak, (alulöltözött teológiának?) szánt figyelmeztetés ez. Krisztus nélkül, a neki való engedelmesség nélkül mind alulöltözöttek vagyunk, akik éppen emiatt didergünk, fázunk, mert a Ruha nélkül létfélelmeink eluralkodnak rajtunk. Céltévesztettek leszünk. Ruha nélkül nincs védettségben az ember, az egyház, a teológia. Ki tudná megmondani hova és kihez tartozik? Senki nem tesz ilyen meggondolatlan lépést, hogy ne öltse magára a Ruhát. Vagy mégis?
Ámen.