Ebben a jól ismert karácsonyi történetben a mennyei kommunikáció beindít egy többrétű földi kommunikációt. Beindul egy dominó-effektus. Vagy egy lánc-reakció. Melynek elején ott vannak az angyalok, akik nagy örömet hirdetnek és e láncreakció végén, a karácsonyi történet folytatásaként, ott vagyunk mi, akik hirdetjük az igét. És reméljük azt, hogy ez a sor nem szakad meg itt, hanem a tőlünk hallott igét, szintén továbbmondják a minket hallgatók. Számomra olyan megnyugtató érzés az, hogy nem nekem kell feltalálnom a spanyol-viaszt, hanem beilleszkedhetek egy sorba, csodálhatom, elleshetem, megtanulhatom, hogy mások, hogyan mondták tovább a hallott igét és megtalálhatom a saját hangomat. Nyilván az elődök, az ősök példája lehet annyira domináns, hogy nehéz azok bűvköréből szabadulni, főleg, ha nagyon magasra rakták a mércét, de ahhoz, hogy hatékonyan tudjuk továbbmondani az üzenetet, szükséges megtalálnunk a saját hangunkat a prédikációban, a saját fülünket a lelkigondozásban, a saját gondolatrendszerünket a tanítások útvesztőiben, az egyéni tálentumainkat, karizmáinkat a szolgálatban.

Nézzük meg, mit tanulhatunk az első igehirdető elődeinktől, az angyaloktól és a pásztoroktól.

A kommunikáció eredetileg közzétételt és teljesítést jelentett. Az angyalok a mennyből szálltak alá, teljesítették az isteni parancsot és közzétették az örömhírt: született néktek Megtartó, ki az Úr Krisztus. A kommunikációban a közlés eredményessége attól is függ, hogy az adó és a vevő között van-e közvetítő közeg. Levegő, amiben terjedhet a hang. Ez a közzétett örömhír egyben közösséget is teremtett. Hiszen együtt örvendeztek. Alapigénk első soraiban arról olvashatunk, hogy az angyalok elmentek a mennybe. Visszatértek küldőjükhöz. A jól végzett munka örömével hazatértek. Lényeges momentum. Azért indulhatott el ez a karácsonyi láncreakció, mert az angyaloknak közössége volt Istennel és ennek következtében volt közölnivalójuk is. Communio és communicatio, közösség és közlés egy tőről fakad (Kozma Zs). Egy felső, égi üzenettel indul a karácsonyi igehirdetés története. Van-e nekünk ilyen közösségünk Istennel? Lehet, hogy sokszor csak vágyakozunk utána. Vagy irigyeljük az angyalokat, akik ilyen világos parancsot és üzenetet kaptak és hozzá bátorságot, hogy hirdessék az igét. Milyen érdekes, ha telefonunk kijelzi, hogy nincs jel, akkor nem a telefont hibáztatjuk, hanem a szolgáltatót, akik nem biztosít teljes lefedettséget. Nemrégiben döbbentem rá, hogy lehet az én készülékemben van a hiba, amikor ugyanarról a helyről én nem tudtam beszélni, de egy érzékenyebb telefonnal a másik ember tudott telefonálni. Érzékenyítjük-e, karban tartjuk-e a mi lelki készülékünket arra, hogy befogja az isteni adást? Mert ha ez nincs meg, akkor azzal tisztában kell lennünk, hogy égi kommunikáció hiányában nem lehetséges a földi kommunikáció, igehirdetés. Akkor lesz egy esetleg szépen elmondott beszéd, amit még így is fel tud használni az Úristen, hogy embereknek üzenjen, de nem biztos, hogy mi igét hirdettünk.

A felső kommunikáció hatására elindul a pásztorokban egy belső kommunikáció, gondolatok kavarognak bennük, hiszen az angyalok távoztával, az eredeti szöveg szerint, szinte feltör belőlük az emberi szó, menjünk el mind Betlehemig. A belső kommunikáció hatására elindul egy külső kommunikáció is, amikor már egymáshoz szólnak, egymást bátorítják, a csodálatból, a kábulatból ébredve egymást támogatva, bíztatva indulnak el Betlehemig. A külső kommunikáció elindította őket egymás felé és közösen elindulva, közösségük lett Máriával, Józseffel és Jézussal. Mindig csodálom Isten humorát, ami ebben a jelenetben is megmutatkozik, Jézus azért jött, hogy megkeressen minket és megtartson magának és mégis megengedi nekünk azt, megajándékoz azzal az élménnyel, hogy mi találhatunk rá.

A családterápiában az egyik leggyakoribb probléma, ami előjön az emberi kapcsolatokban az az, amit angolul így határoznak meg, hogy alone together, talán magyarul így lehetne lefordítani, hogy páros magány. Ez az, amiben nagyon sokan szenvednek. Nem is az, hogy egyedül vagyok, vagy nincs senkim, hanem van valakim, akivel együtt élek, de akivel nincs közösségem. Valaki, akivel nem kommunikálok, talán a felszínes dolgokat, a legszükségesebbeket igen, de igazán mély beszélgetés, közlés nincs, mert nincs közösség sem, csak együttlét. És olyan szép az, amikor egy-egy pár esetében, ahol már a szexuális együttlét is megszűnt, de elindul egy őszinte beszélgetés a két ember között, akkor általában ez magával hozza az együttlétnek, a közösségnek ezt a szintjét is, amit Biblia így fogalmaz meg és lesznek ketten egy testté. De nemcsak házastársi kapcsolatban lehet élni páros magányban, érvényes lehet ez a szobatársi, évfolyamtársi kapcsolatokra is, a tanár-diák kapcsolatban is megélhetjük azt, hogy egy fedél alatt élünk és mégis csak felszínesen ismerjük egymást. Posztolunk magunkról információkat, megosztjuk a világhálón élményeinket, de nincs igazi közösségünk egymással. Ha szeretnénk, hogy legyen igazi közösségünk, akkor el kell induljon egy őszinte beszélgetés közöttünk.

Az alone together állapot érvényes lehet az Istennel való kapcsolatunkra is. Amikor van egyféle törvényes kapcsolatunk Istennel, de nem kommunikálunk vele. Nem imádkozunk hozzá és nem hallgatjuk őt. De Isten nem fordít sértődötten hátat, hogy akkor ő sem szól hozzánk, ha nem vagytok rám kíváncsiak, hanem keresi a velünk való beszélgetés lehetőségeit.

A Károli-fordítás adja vissza szöveghűen azt, hogy a pásztorok azt mondták, menjünk el Betlehemig, az új fordítás értelemszerűen azt mondja, Betlehembe. Az emberi szándék csak a falu határáig vitte volna őket, de az isteni akarat elvitte őket a betlehemi jászolig, a Jézussal való közösség megéléséig. A hajózásban meg a történelemben is van egy fogalom, az ún. „pont, ahonnan nincs visszafordulás”, „the point of no return”. Ha csak Betlehemig jutnak el és onnan fordulnak vissza, ha csak messziről csodálják meg Jézust, akkor belehalnak ebbe az időelőtti visszafordulásba. De mivel eljutottak Betlehembe és közösségük lett Jézussal, immár visszafordulhattak. Elvégezték a munkát, ami rájuk bízatott és immár, mint az angyalok, dolguk végeztével visszafordulhattak.

A keddi kávéházi beszélgetés kapcsán tisztult le bennem, Jiteanu Liviut hallgatva, hogy miért is kellett az angyalok után, tőlük átvéve a stafétát, a pásztorok hirdessék az evangéliumot és nem a bölcsek vagy a tudósok. Jiti atyát hallgatva egy olyan igehirdető alakja elevenedett meg előttem, aki filozófiai mélységekbe és teológiai magasságokba vitt, úgy hogy mindeközben megmaradt az egyszerű parasztlogika mellett. Azért kellett a pásztorok átvegyék az angyaloktól az igehirdetés feladatát, hogy azt mondják el, amit láttak és hallottak és nem azt, amit gondoltak arról, amit láttak és hallottak.

Azt mondani el, amit látunk, megtapasztalunk Istenről, ez nagy kihívás, de csak akkor lehetséges, ha közösségben vagyunk vele. Ha arra gondolunk, hogy hány olyan igehirdetésünk volt, melyekben szárnyaltak a gyönyörű gondolatok, és erőtlenül hullottak le a földre, vajon nem az volt a gond, hogy olyasmit akartunk elmondani, amit mi magunk sem éltünk át? De hát akkor hallgassunk, amikor szólni kell? Az isteni üzenet olyan csodás, hogy azt is megvigasztalja, aki mondja, nemcsak azt, akinek mondatik. Ne féljetek, hirdetek nektek nagy örömet. Mint a Kányádi versében az önmagát biztató legény, haladj tovább fától-fáig, biztasd magad kislegény.

A pásztorok igehirdetése után, Mária az igéket megtartotta és szívében forgatta azokat. A külső kommunikáció beindított egy belső kommunikációt. Milyen érdekes ez a láncolat, a felső kommunikáció során, az Istentől jövő angyali üzenet beindít a pásztorokban egy belső kommunikációt, ami átvált egy külső kommunikációba és beszélni kezdenek egymáshoz, és immár közösségben, együtt indulnak el Jézushoz és itt az ő beszédük hatására Máriában elindul egy belső kommunikáció. És miután a pásztorok visszatértek újból egy vertikális kommunikációt észlelünk, csak most már ellentétes irányút, hiszen azt hallhattuk, hogy a pásztorok dicsőítették és dicsérték Istent. Ők azok, akik szólnak Istenhez.

Ebben a karácsonyi igehirdetés láncolatában mi is benne vagyunk, csak lehet, hogy egy kis fáziseltolódással. Most amikor egy külső kommunikációban igét kellene hirdetnünk, akkor a belső kommunikációval vagyunk elfoglalva, talán kavarodnak bennünk gondolatok, amelyeknek látszólag semmi köze Karácsonyhoz.

Azon az estén a pásztoroknak eszébe sem jutott, hogy örömüzenetet fognak hirdetni, csak végezték a munkájukat a nyáj mellett. Tanyáztak és vigyáztak. Ez a mi feladatunk is. Tanyázni és vigyázni. Együtt lenni a nyájjal és vigyázni rá. És hiszem, hogy ebben a láncreakcióban, a karácsonyi igehirdetés láncreakciójában mi is részt vehetünk. Nem kell megvárjuk, amíg angyalok jelennek meg nekünk, hanem mi magunk mehetünk angyalokként a gyülekezetekbe, örömüzenetet hirdetni, született néktek Megtartó, ki az Úr Krisztus. Ámen