„Mondják, a huszadik század valahol 1919-ben kezdődött és 1989-ben ért véget. Hol tágul az idő, hol robbanásig sűrűsödik, mint porlasztott benzin a dugattyú nyomása alatt, és hogy valójában mennyi ideig is tart valamely titokban végbement csoda, vagy hogy lehet-e egyáltalán a csodáról szólva időről beszélni, ugyan ki a megmondhatója? Az idő a történések mértéke, kerete, formája, ki-tudja-mije, ha nem kérded, tudom, ha kérded, nem tudom, mondanám ama hippói férfival, a tér tartozéka; számunkra, emberi lények számára történések nélkül alapvetően értelmezhetetlen. ’Segít abban, hogy összehasonlítsunk egymással összevethető intervallumokat, hogy értékeljük egyiket a másikhoz képest valamely közös mérték szerint, de néma marad saját benső lényegére nézve, a megfejthetetlen titkot tekintve, amelyet képvisel.’ Erre jut 1984 egy kora őszi napján, a párizsi Notre-Dame tövében, íróasztala és zongorája közötti félúton, ötezer oldalnyi, szikár poézissel teljes bölcsesség végállomásán, utolsó leírt mondatával erre jut az a gondolkodó, aki némelyek szemében maga Szókratész volt és Vladimir Jankélévitch álnév alatt publikált. Bármely könyvét kézbe véve, erős kételyünk támad, hogy a huszadik század egyáltalán befejeződött-e, aki pedig veszi a bátorságot és alámerül ebbe a szöveg-tengerbe, annak rövidesen meggyőződésévé válik, hogy az a század már nem ér véget soha.” (Visky S. Béla)

A doktori értekezés, melynek megvédésére 2013. november 7-én került sor, a szerző tíz évvel korábbi, teodicea-problémát taglaló teológiai disszertációja következő állomásaként is értelmezhető. Míg az előbbi fókuszában a szenvedés, illetve az Isten mindenhatóságának hagyományos tanát újragondolásra késztető "radikális rossz" (I. Kant) áll, addig ez utóbbiban az elkövetett pusztító gonosszal szembe szegezhető egyetlen – ugyanolyan gyökeres – gesztus a fő téma: a megbocsátás, ennek lehetősége és/vagy lehetetlensége. A dolgozat hat fő részre tagolódik: az első Jankélévitch életútját, az eddigi kutatástörténet eredményeit, valamint morálfilozófiájának alapelemeit tárgyalja; a második a megbocsátás problémáját és annak apóriáit, úgy ahogyan az a Le pardon és a Pardonner? című műveiben megjelenik; a harmadik a londoni The Times folyóirat témába vágó, Jankélévich halála évében zajló vita-sorozatának elemzése; a negyedik és ötödik fejezet J. Derrida illetve P. Ricoeur Jankélévitch-recepciójáról szól, míg az utolsó egység a kutatás következtetéseit foglalja össze, végül pedig a bibliográfiai felsorolás következik.

Vladimir Jankélévitch, az a gondolkodó, akinek Visky S. Béla a morálfilozófiai életművén belül vizsgálja ezt a kérdést, az egyik legjelentősebb XX. századi francia filozófus. Közép-Franciaországban, Bourgesban született 1903. augusztus 13-án, orosz-zsidó hátterű családban. Az apa neves orvos, többek között Hegel, Freud francia fordítója. Vladimir a legrangosabbnak tekintett párizsi intézetben, az École Normale Superieur-ben tanul filozófiát, majd a két világháború közötti időszakban a Prágai Francia Intézetben illetve különböző francia egyetemeken tanít. Részt vesz a német megszállókkal szembeni fegyveres ellenállásban, megsérül, és kórházi kezelése idején megírja A hazugság című könyvét. Hajszálon múlik, hogy a Gestapo le nem tartóztatja. 1944. augusztus 19-én a város felszabadítását alig hihető csodaként éli meg. A háború és a holokauszt kitörölhetetlen nyomokat hagy benne. Egész életében végigkíséri a túlélők alapélménye: saját léte fönnmaradásának végtelen – és érthetetlen – esetlegessége.

Terjedelmében is monumentális munkáját, a Traité des vertust 1946-ban fejezi be, mely – kiadói huzavonák miatt – 1949-ben jelenik meg. 1947-ben házasságot köt egy Algériában szolgáló katonatiszt lányával, Lucienne-nel, ötvenévesen születik egyetlen gyermekük, Sophie (hogyan is nevezhette volna a görögöket mindig eredetiben olvasó filozófus?). 1951-ben nevezik ki a Sorbonne morálfilozófia professzorává, ahol mintegy három évtizeden keresztül, nyugdíjazásáig töretlen energiával oktat, ír, publikál. A kortárs morálfilozófia olyan klasszikus művei születnek tolla alatt, mint a charme bölcseletének kulcsfogalmait címében jelző Le je-ne-sais-quoi et le Presque-rien (1957), az erkölcsi cselekvés tisztaságát taglaló Le Pur et l’impur (1960), a halál-problémával szikár reménytelenséggel szembenéző La Mort (1966), melyet azonnal követ e dolgozat fókuszába helyezett Le Pardon (1967), az időfolyam visszafordíthatatlanságának a zenével rokon nosztalgiáját megidéző L’irréversible et la nostalgie (1974), a Béatrice Berlowitzcel készített beszélgető-könyve, a Quelque part dans l’inachevé (1978), végül – a hetvennyolc esztendős mester testamentumaként – a Le Paradoxe de la morale (1981). Eközben tucatnyira rúg a filozófiaival egyenértékű muzikologiai munkásságát jelző köteteinek száma: mindenekelőtt Fauré, Ravel, Debussy, Chopin és Liszt a választottai. Népszerű rádió- és tévészerepléseknek köszönhetően egyre inkább kilép a kezdeti mellőzöttség árnyékából. Az aktív közéleti személyiségnek és az egyik legismertebb és leghitelesebb francia gondolkodónak kijáró tisztelet övezi élete végéig. 1985. június 6-án hunyt el. "Olyan fiatal volt még!" – mondta róla egyik méltatója. Számos nyelvre fordították munkáit; románul öt fontos könyve is olvasható már, magyarul – mindezidáig – egy sem. Pedig jót tesz a léleknek és értelemnek az efféle sorok olvasása:

"A bocsánat dinamikája annyira megfoghatatlan, olyan ellentmondásos, hogy elveszi a kedvünk minden elemzéstől: ebben a tűnő remegésben, a szeretetnek ebben a megragadhatatlan moccanásában ugyan hol vannak a fogódzók, melyek lehetővé tennének egy filozófiai diskurzust? Ennek az ártatlan mozgásnak a tiszta átlátszóságában, ugyan mi volna leírni való? Elmesélhetetlen a pillanatnyi pillanat, leírhatatlan a szív megtérésének e legegyszerűbb misztériuma."

"…az emberi lehetőségek határa egybeesik az emberfelettivel (surhumaine), azzal, ami embertelenül lehetetlen. A csorbítatlan tiszta szeretet és a makulátlan, neheztelés nélküli bocsánat nem olyan tökéletességek tehát, melyek elidegeníthetetlen tulajdonként megszerezhetők, amelyek birtoklása tulajdonosuk számára a jó lelkiismeret és elégedettség forrása lenne."

"Az elfonnyadt ’erények’ porba hullnak, mert a szeretet elhagyta őket. Ez az egyetlen lényeges dolog, ami még csak nem is egy az erények sorában: meglehet, nem is szükséges, hogy nevet találjunk neki! Ha az erényeket elválasztjuk ettől az anonim és tapinthatatlan lényegtől, ettől a nem-tudom-mitől, ha elszakítjuk a saját lelküktől, következésképpen mindattól, ami az erejüket és életüket adja, úgy az erények semmivé lesznek: rémisztő grimasz és kegyes majomkodás, mindössze ennyi, ami belőlük marad."