Majd’ két hete az akadémiai istentiszteletek alkalmával e textus alapján hangzott el az igehirdetés. De ne aggódjon senki, nem azt a prédikációt fogom még egyszer elmondani, hanem a készülés alkalmával ki kellett hagynom egy értékes kérdéskört, amit a mai napon szeretnék elétek hozni. Úgyhogy a mai reggelünkön összeszedegetjük azokat az igeforgácsokat, amelyeket akkor és ott a műhelyben hagytam, hogy annak lelkes tüzénél megfőzzük a reggeli kávénkat, és egy üzenettel gazdagodva folytassuk a munkát.

Az ige a pogánykeresztyének és a zsidókeresztyének ellentétéről beszél. Ezt kereszthalálával megszüntette Jézus, és egyesítette a két tábort, közös állampolgárságot kapnak, ill. Isten családjának tagjai lehetnek. Ez felül kellene írjon mindenféle különbséget a keresztyén felekezeteken belül. Egyáltalán a felekezetek megléte, vagy az egyházon belül nézeteltérésekben megmutatkozó különbségek sora (tudjuk: kegyesebb-népegyházi, királyhágós-erdélyi, liberális-konzervatív stb.) nem lenne szabad akadálya legyen, hogy testvérként, úgy igazán szeressük egymást. De ez még a múltkori prédikáció, amely a csoportok közötti feszültségeket járta körül. Azonban Isten igének van egy olyan fajta idegensége is, amelyet a hívő saját hitéletében tapasztalhat. Isten igéje teljesen más, mint mi vagyunk. Ez az, amit az ige első fele úgy ír körül, hogy „Krisztus és reménység nélkül”, „Izráel közösségétől elkülönítve” való élés, távol. Ez a bűn nyomorúsága, az Istentől való elidegenedett állapot. Jól érzékelteti ezt egy nyelvészeti megfigyelés teológiai értelmezése. A német Elend főnév jelentése nyomorúság, szükség. Eredeti jelentését tekintve azonban pl. középfelnémet használatának értelmében a „külföld”, az Ausland megnevezésére szolgál, ez pedig az ófelnémet: eliland, ali-land, jelentést őrzi, amely más ország megnevezésére szolgált. Aki nem hazájában lakik, annak nehéz a sorsa van. A külföld az nyomorúság. A káté pedig a nyomorúságot a bűn szinonimájaként használja, és így érkezünk meg a mai igénk üzenetéhez, amely ugyanezt idegenségnek nevezi. A bűn nyomorúság, idegenség, Isten országához képest külföld, ali-land, Elend, Ausland. És mi innen, külföldiekként vesszük fel Isten országának állampolgárságát. De hány év kell, hogy tényleg otthon érezzük magunkat benne, otthonosan mozogjunk Jézus parancsolatai között?

10 év? 20 év? Mennyi kell, hogy oda tudjam tartani a másik orcámat is, hogy elmenjek még egy mérföldre? Mt 5,39–40 Hogy törvénykezés helyett, elszenvedjük a sérelmet és eltűrjük a kárt? 1Kor 6,7 Itt e földi életben lehetetlenség, mert a bűnös emberi természet nem változik meg. A megváltott emberi természet nem jelenti az emberi természet megváltozását. Alkati dolog, hogy mi megy könnyen az Úr törvényéből. Van, akinek a ne ölj, ne okozz kárt parancsa ne okoz gondot, mert olyan vérmérséklettel született, hogy nem forr benne az indulat minden rosszul elsütött tréfára. De lehet, hogy a „ne ölelj” lesz a kísértése. Van, aki az alaposságban vérzik el, de a pontosság, összeszedettség is természet kérdése. Nem szabad tehát ezeket összetéveszteni valamiféle keresztyéni eszme megvalósításával, hogy valaki ezek miatt már otthonosan mozogna Isten országában. Minden erény kegyelem, és minden hűségesen megtartott elv ajándék. Nem ok a büszkeségre, felvágásra, és semmiféleképpen valami keresztyéni önbizalomra. Mert a tyúk tojást tojik, és a víz nedves, az ember pedig esendő. Az evangélium ettől sokkal mélyebb, és teljesen más üzenetet ad elénk, amely nehogy nehéz, de elérhetetlen.

Fontos tehát látni először az igének ezt a teljesen más, idegen, megfoghatatlan voltát, amely mindannyiunkra igaz. Eltérő területei lehetnek hangsúlyosak egyen-egyenként, mint a fenti példákból kiderül, de mindannyiunknak alapvetően természetellenes, amit Krisztus hirdet. Ha csak kicsit nehéz, az valószínűleg nem az ige valósága. De nem is nagyon nehéz, hanem teljesen elérhetetlen, és ez vezet el a kegyelemhez.

Mi mindebből a következtetés, hogy az emberi természet amúgy is bűnös, és az erények is csak az emberi természet világosabb foltjai? Semmiképp sem az, hogy maradjunk a bűnben, hogy megnövekedjék a kegyelem (Róm 6,1). Attól, hogy a fű újra megnő, még újból és újból le kell kaszálni. Törekednünk kell. Ez a törekvés tehát a feladat. De azt senki ne gondolja, hogyha eléggé törekszik, akkor már kevésbé van ráutalva a kegyelemre. Kevésbé, mint a másik.

Az emberi természet megváltoztathatatlan alapjaiban, de mégis változtatható, mert az ember a szokások rabja, és a szokások, ha nagy erőbefektetéssel is, de alakíthatók. Ilyen a bibliaolvasás, az imádság. Sokaknak ez nem tartozik hozzá a mindennapjukhoz, és ameddig nem válik szokássá, a napi rutin, az életritmus részévé, addig nem lehet igazi hatása rád nézve. Az indulatokkal is hasonló a helyzet. Ameddig a haragomat, vágyamat, gyengeségemet csak egy-egy alkalommal tudom legyűrni, de nem alakítok ki egy tudatos stratégiát, tervet, hogy hogyan változtassak, nem lesz eredmény. Aki azonban ilyen úton halad, az érzi igazán a gyengeségét, aki változtatni akar és tud valamit az életvezetésén, az érzi igazán, mennyire változtathatalan az emberi természet, és mennyire kell a kegyelem. Változtass tehát, hogy átérezd és kérd az igazi változást.

Az ige idegen. Ha nem annak hat, megkockáztatom, az baj. Baj, mert az evangélium valamiféle emberi pacifista toleranciává silányult, amit meg lehet tanulni, el lehet sajátítani, intézményi stratégiává tenni, és kimutatásokban szép statisztikákat lehet belőle generálni. Mindez lehet jó, lehet az igével átfedésben lévő, de nem az Isten világa. Mert az teljesen más. Lelkészként is úgy mész majd nyugdíjba, hogy érdemeiddel semmit sem tudsz hozzáadni se a saját se a híveid üdvösségéhez, még akkor sem, ha közben le tudtad küzdeni a haragod, a hatalomvágyad, a pénzszereteted és még más sok egyebet. Ha mindezt meg is tesszük, csak haszontalan szolgák vagyunk, akik még mindig uruk kegyelmére vagyunk utalva, hogy ő gondoskodjon rólunk. Ő azonban családjába fogad, és már most úgy kezel bennünket, amilyenek majd nála leszünk. Mi hálából hát próbáljunk meg olyanokká lenni. A mai napon és életünk minden napján. Ámen.