Prófétai imádság:
Atya, Fiú, Szentlélek Istenünk! Te, ki fénnyel árasztod el a világot, aki ragyogsz égen és földön, imádunk téged, és hódolattal borulunk lábaidhoz. Nagyságodat szólja Észak és Dél, hírül adja jöttödet a Napkelet a Napnyugatnak! És most mi is megállunk, hogy csodáljunk téged.

Nap vagy te, aki növeszted az apró fűszálat a réten, és vastagítod a szálfa gerendának való tölgyet a sűrű erdőben. Eső vagy, amely itatja a mező vadját és mint kertet öntözi a temérdek zöldellő mezőt. Szél vagy, amely enyhülést hoz a verejtéktől csatakos homlokra, fújja a port, és hozza az esőt. Föld vagy, amely kenyeret hoz elő, és befogad minden küszöbödön átlépő élőt. Csillag vagy, fényes hajnali vezér, amely az üdvösségre mutat, a kegyelem csillagképe felé tájolod iránytűnk delejét. Nézz most miránk, jelenj meg nekünk, és engedd, hogy csillagodhoz kössük szekerünk, és mennyei javaiddal rakodjuk meg kopottas életünk.

Törd át a megszokás vaskérgét. Mert sokszor úgy jön szombatra vasárnapod, mint dörgés a villámlás után. Rítusba és rutinba oldódik fel az amúgy sem túl koncentrált szent akarat és a mustárpornyi hittöredék. Beszélj hozzánk! Igéd ne legyen se rongyos, olcsó közhely, vagy oly szellemi magaslat, amely felé nemhogy indulni, de tekinteni se tudunk, hanem legyen isteni szó, mely több mindennél. Atyánk, ha te hazudnál is igazabb lenne, mint a mi legőszintébb hitvallásunk, és a te álmod valósabb, mint a tegnap nekünk, ami örökre elveszett. Csak beszélj hát hozzánk, szólj valamit! Itt van néhány gyermeked, akiben van vizsgadrukk, szárba szökkent a szerelem, nyári tervek zsibongó szédülete pezsdíti vérét, vagy talán nem akar többet, mint kávéillatot egy langyos délelőttön baráti padon. De azokra is tekints, akiknek fájdalmasabb a reggeli kelés, és az első gondolata a halál miatti veszteség, vagy kudarc, az élet kusza szála, nyughatatlan családi háborgás sötétíti el szeme felett a homlokot. Szólj hát hozzánk, erősíts minket, bátorítsd lelkünket, hogy az élet és a halál kérdéseire örök élet beszédével válaszoljunk. A múlandót cseréld át bennünk örökre, az átmenetit a véglegesre, vagy legalább bíztass, hogy egyszer mi is odáig eljutunk. Engedd, hogy megtaláljuk azt, amit nem is tudjuk, hogy keresünk, megértsük a titkot, aminek létezéséről sem tudtunk. A Lelked legyen magyarázó angyalunk, amely fülbe súgja a szív gondolatát. Nyíljon meg hát eged, szállj le közénk, tanítsd népedet, te, erőben dicső, hatalmadban fenséges, minket szerető, megváltó és megszentelő Atya, Fiú, Szentlélek Istenünk! Ámen

Igehirdetés:

Az itt lévők nagytöbbsége kettős állampolgár: román és magyar. Az elsőt születésünk okán bírjuk, míg a másikat felmenőink révén könnyített honosítási eljárás során szereztük. De a legtöbb nemzet lehetővé teszi a több éven át ott tartózkodó munkavállalóinak, hogy felvegyék befogadó országuk állampolgárságát. A német állampolgársághoz 8 év eltöltött idő, B1-es német nyelvtudás és némi kulturális ismeret szükséges. Az internetes blogok szerint azonban a világ legnehezebben megszerezhető állampolgársága a katari, amelyhez 25 év, folyékony arab nyelvtudás és az iszlámra térés elvárt. De Istennek is van egy országa, és az igében ennek az országnak az állampolgárságáról hallottunk. Isten mennyei királyságának tagjai lehetünk polgártársai a szenteknek. És úgy néz ez sem megy bürokrácia nélkül, ti. extra ecclesiam nulla salus, azaz az egyházon kívül nincs üdvösség. Az azzal járó adminisztrációt tehát, hogy kit és milyen körülmények között lehet bebocsátani Isten országába az egyház nagy előzékenységgel magára vállalta. De nem az egyház volt az első, aki bizonysága volt a népeknek (Ézs 55,4; Mt 24,14), világossága a pogányoknak (Ézs 42,6), hanem maga Izráel, a papok királysága (Ex 19,5). És máris helyben vagyunk: a zsidóság, a pogányok és az Isten országának háromszögén körvonalazódik ma délelőtti textusunk, amelyet e három kapcsolata mentén fogunk közelebbről megvizsgálni.

Az Úr valamikor a történelem hajnalán egy népet választott magának. Nem volt nagy nép, sőt, jelentéktelennek mondható, de Isten megszerette (Deut 7,7). A pusztában találta (Deut, 32,9; Hós 9,10), megfürdette, olajjal kente (Ez 16,9), felnevelte, ruházta, táplálta, és feleségül vette (Hós 2; Ez 16). És e nép jegyajándékul megkapta a Tórát, az Úr törvényét, Isten szövetségének jegyét, amelynek ismeretével és gyakorlásával megnyílt az út Isten felé. Izráel tehát helyzetéből kifolyólag mindig közel volt a tűzhöz, Isten országához. Látták, amint a Sínai tűzben égett (Deut 5,23) és hallották, amint Isten szól a lángok közül. Nézték, ahogy felhő töltötte be Salamon templomát, ami után a király tüzet tett az áldozatok alá. De ott parázslott Isten igéje Ézs ajkán (Ézs 6), vagy Jer szájában vált tűzzé (Jer 5,14). És Izráelnek világítania kellett volna a népeknek, fényével és tisztaságával magához kellett volna vonzania nagy és sok népet, hogy azok elhozzák ajándékaikat, leboruljanak és hódoljanak a Seregek Urának (Zak 8). Ígéretet kapott, és reménységet adott sokaknak. Legalábbis ez volt a terv. De nem így lett.

Izráel felfuvalkodott, elbizakodott, nem járt az Úr útján, a Tórát a templomba falazta (vö. 2Kir 22), és idegen isteneknek ült ünnepet minden buja, zöld fa alatt (Ez 6,13; Hós 4,13). Nemhogy másokat, de még magát sem tudta megőrizni az Úr útján. A népek azonban így is eljöttek és nézték a templomból kiáradó fényt. A világosságot, amint Nebuzáradán lángba borította az Úr templomát (2Kir 25,7–8). Lángolt a Sion, izzott a pusztulás zsarátnoka, mely megtérésre intette Izráelt. Mert a Tórát nemcsak befalazták, de maga is fallá vált a zsidók és a pogányok között. Elválasztotta az Úréit és a levegő birodalmának gyermekeit (Ef 2,2), a kecskéket a juhoktól. Olyannyira, hogy a Jézus korabeli templomban létezett egy rácsos kőkerítés (szoreg) annak a vonalnak a meghatározására, amelyen túl pogány csak halálbüntetés terhe mellett közeledhetett a szentélyhez. Talán erre is rájátszik igénk a 14. versben. A pogányok csak távolról pillanthatták meg az Úr templomát. A szigetek, Kús és Szeba stb. a messzeségből néhány 10 méternél közelebb sohasem kerülhettek Istenhez, népévé pedig sohasem válhattak, hacsak fel nem adták identitásukat és maguk is zsidóvá nem lettek.

Körülmetélkedés, tisztasági törvények, szombat megtartása kellett az mennyei állampolgárság megszerzéséhez. Ez pedig nehéz út, és mint azt a prófétaság története és iratai mutatták nem is nagyon tudott rajta végigmenni senki, mert egy pár saruért jó eladni a szegényt (Ám 2,6), kisebbíteni a vékát, nagyobbítani az árát (Ám 8,5), egy asszonyhoz sokan járni (Ám 2,7). E sok gonoszságágért, égbekiáltó bűnért, kiáltott egy szó a pusztában (Mt 3,3) és készítette az utat, míg az egek megüresedtek, a menny áttörte a föld határait, és Jézus megszületett, és hirdette az Úr kedves esztendejét, a foglyoknak, bűnösöknek szabadulást, a szegényeknek evangéliumot (Lk 4,18). De ez is csak az Úrnak volt kedves, az embereknek nem, ezért fára szegezték Krisztust. De ő halálával is megölte az ellenségeskedést, és lerombolt mindent, ami elválaszthatna egymástól. Megszületett egy új közösség, az egyház, amely mindenkinek helyet ad. Zsidónak, görögnek, barbárnak, szkítának, nemre, fajra, társadalmi rangra tekintet nélkül hirdeti az üdvösséget (Kol 3,11). Az idegen már nemcsak jövevény, hanem otthon van. Nemcsak megtűrt napszámos vagy béres, hanem tulajdonnal rendelkező teljesjogú polgár. És mi is ebben a hagyományban állunk. Pogánykeresztyének vagyunk, olyan népek leszármazottai, akik történelmüket tekintve igen messze esnek az Ígéret Földjétől, és a Krisztus áldozata árán lehetünk Isten országának tagjai. Mi vagyunk az utolsó órai munkások (Mt 20,12), a föld végső határának lakói, akik imádjuk az Urat. De mi van Izraellel?

Az úr a pokolban is úr. És sok zsidókeresztyén is azt hitte, hogy így van ez a mennyek országában is, ahol a zsidóknak megmaradnak bizonyos előjogai. Ők az elsők az egyenlők között. Mert az azért mégsem lehet, hogy azoknak a népeknek az ivadékai, akik ezer éven át sanyargatták a népet, most egyszerre ugyanabban kegyben részesülnek, mint a választott nép csak azért, mert egy vándorprófétát keresztre feszíttetett Pilátus. Tucat próféta halt meg már Izraelben az Úr ügyéért, így hát a népek üljenek csak le Izráel lábaihoz, hozzák a kincseket, és majd az ebek esznek az asztal alatt a gyermekek morzsalékaiból (Mk 7,28). Kapnak ők is, rendben van, de mindenki tanulja meg hol a helye. És így épült vissza lassan a választófal az új templom, az egyház köré, amely némelyek szerint a pogányoknak kicsit távolabb enged helyet. E nézet alapján a pogánykeresztyének, azaz tk. mi is, nem vagyunk mások, mint az egyház bozgorai, az ígéret cigányai, Isten országának migránsai. A helyünk a külső urdvarban van. Az apostol az ilyen gondolkodás ellen írja: az Isten szerelmére, lássátok már be végre, Krisztus épp az ilyen ellenségeskedés miatt halt meg, és bontotta le a válaszfalakat. A két egymásnak feszülő tábort, a kereszt két gerendáját, Krisztus átszegezett teste tartja össze, és kapcsolja egybe, és békességet szerzett, és a békesség nem lehet oka a háborúskodásnak.

Látszólag ez a téma ma már nem aktuális, hiszen sokan életetekben nem láttatok még zsidót, se zsidókeresztényt nemhogy vitázzatok vele. De ha válaszfalakról van szó, sok hasonlóságot látok a zsidókeresztyén gőg és az erdélyi magyar sors között. Beleszületünk egy olyan helyzetbe, ahol kisebbségi létünkből erkölcsi nagyságot próbálunk fabrikálni. Mert bár számban kevesen vagyunk ugyan, kultúránk, történelmi és népi örökségünk oly gazdag és becses, hogy azzal, hadd ne mondjam meg kik..., fel sem vehetik a versenyt. Mi különbek vagyunk, és azért előbbrevalóbbak sok mindenkinél. Hitéletünkben is ott van ez. Ahogy visszagondolok a vallási neveltetésemre, ott is sok polémia szüremlik át. Mi nem borulunk le szobrok előtt, és nem csókolgatunk ereklyéket, mert mi nyakas magyar kálvinisták vagyunk. Felvilágosult szabad gondolkodók, közösségünk reformer tagjai. Bár így lenne… De ha itt most kinézünk az ablakon, légvonalban 60-70 méterre van tőlünk a görög-keleti katedrális, ahol ugyanannak a Krisztusnak mondanak imádságot. Mindazonáltal közöttük és közöttünk nagy „közbevetés van” (Lk 16,26), amelyet nem hidal át a gyalogátkelő jelzőlámpája. És egyezzünk meg, hogy nem a filioque nyugtalanítja a lelkünket, amikor nem tesszük be a lábunkat egy ortodox templomba. És még annyi minden van, ami a keresztyén gyülekezeten belül választ el bennünket. Az alfa generáció és a többi, nyugati liberálisok, és keleti igazhitűek, királyhágós és erdélyi, székely és magyar, kegyesebb és a népegyházi formákkal megelégedő hívő, és még ezernyi különbség. Persze ezekre azt szoktuk mondani az egyik nem jobb mint a másik, csak más. De a szívünk mélyén mégiscsak úgy gondoljuk az egyik mégiscsak jobb, csak nem szabad ezt már kimondani. Mi azért különbek vagyunk, és a szerénységgel, hogy ezt nem hangoztatjuk, csak még értékesebb lesz, amit képviselünk.

De mindez a múlt. Az efézusi levél végig múlt időben fogalmaz. Mindezt már régen lejátszódott, tisztázva lett. Ezt nekünk nem megteremtenünk kell, hanem észrevennünk. És ha ez a múlt, az ilyen különbségek mentén nem lehet jövőt építeni. És nem azért, mert valamiféle emberi belátás eredményeképp eljutok arra a felismerésre, hogy azt a másikat is csak egy anya szülte, végülis közösek a céljaink, és gazdaságilag is jobban megéri együttműködve termelni, mint egymás ellen a forrásainkat felélve harcolni, hanem azért mert Krisztus testvérekké tett minket, szó szerint egy testté formált. Együtt alkotjuk a Krisztus testét, az egyházat.
De ezt meg is lehet fordítani. Csak akkor vagy Krisztus tagja, ha a másikat is annak tudod látni és elfogadni. Oly mértékig vagy az egyház része, amennyire be tudod ebbe engedni a más gondolkodású, felfogású, kultúrájú krisztushívőt. Mert félkarú és féllábú Jézus nincs. És talán az egyik legnagyobb kísértés, hogy az egyházból egy homogén masszát akarjunk formálni, ahol mindenki mindenhol ugyanúgy érez, gondolkodik és cselekszik. De ez nemcsak, hogy példa nélküli az egyháztörténetben, és a józanész logikája alapján is kudarcra ítélt kísérlet, de nem is biblikus. Úgy tűnik az ősegyházban a zsidók és pogánykeresztyének kétféle életet éltek. Míg Jeruzsálemben a zsidókból lett keresztyének továbbra is áldozatot mutattak be a templomban ld ApCsel 21,26, megtartották a tisztasági törvényeket (ApCsel 10; Gal 2,12), addig a pogányokra csak az apostolok tanácsának végzései voltak érvényesek. Tartózkodni kellett a bálványáldozati hústól, a paráznaságtól, a vértől és a fulvaholt állattól. (ApCsel 15,29). De épp a textusunk mutatja, hogy hamar elindul egy versengés a két tábor között. Akkor és ott még a zsidókeresztények voltak előnyben, de lassan kiszorulnak, és a második níceai zsinaton 787-ben azt határozzák, hogy tilos a Tóra szokásait követni az áttért zsidóknak. Ezzel gyakorlatilag meg is szűnik a zsidókeresztyén tábor az egyházon belül.

Ez azonban nem következik az igénkből, hiszen bár ugyanannak a népnek lesznek polgárai zsidók és pogányok, de ez nem jelenti a kulturális határok megszűnését, hogy eltűnne a nyelvi, történelmi és hagyománybeli különbség. Ha ez így lenne, nem kellene külön megnevezni őket. Hanem épp azt, hogy mindez az üdvösség szempontjából már nem meghatározó tényező, nem választhat el bennünket egymástól, hanem annyira fontos kérdés, mint a hajunk színe, a ruhánk mintái vagy éppen a cipőméretünk. Különbözünk, nem is kell egységesíteni, de ezektől vannak lényegesebb kérdések.

A nép mind a görög mind a sémi gondolkozásban a nagycsaládot fejezi ki, azt a közösséget, amelyet a vérségi viszony köt össze, és amely méreténél fogva nem nevezhető már családnak, hanem több, már nemzet. Az igében is a szerző a közös polgárjog megszerzése után a közös háznép gondolata felé viszi az érvelés menetét. Isten családjához tartozni, Istent apának nevezni. Mindez nemcsak szép gondolat, de egy új nézőpontot is nyit. Ahogy a családban vannak idősek és fiatalok, férfiak és nők, különböző politikai meggyőződésű emberek, de minden vita ellenére a vérségi viszony összetartja az embereket és a szükség és az ünnep újra és újra közösséggé formálja őket, úgy kell minket is Krisztus vére összekössön. Mert ő a 15. versben szó szerint lerombolta a dogmákat, azokat a tételeket, amelyek elválasztottak.

Mi mindig a határokat keressük, az pedig még jószomszédok között is vita kérdése. Mi lenne, ha arra a talán zsebkendőnyi nagyságú területre figyelnénk, ami biztos, hogy nem a határviták tárgyát képezi? Ez pedig nem más, mint Krisztus. Aki ki tudja mondani, hogy Jézus a Krisztus, az a testvérünk, nővérünk és bátyánk, nénénk és bácsikák, gyermekünk és unokánk. Isten országában lesznek zsidók, románok és cigányok, ortodoxok és katolikusok, de megkockáztatom, talán még unitáriusok is. Azonban azt is remélem, hogy mint egy idétlennek, nekem is megjelenik (1Kor 15,8). Mert bár úgy kezdtem, hogy az egyház átvállalta az Isten mennyei országába való belépéshez szükséges útlevelek kibocsátását, az utolsó ítélet nem dogmatika vizsga lesz, talán nem is etika. Titok az, az Úrnál van. De, aki hisz, nem kell féljen, hogy Krisztus üresen küldi majd el, mert ő megtartja a benne bízó életét.

Végül fontos azt is látni, hogy nem válhatunk egyedül Isten templomává, együtt épülünk fel az apostolok és a próféták alapkövén, hogy Krisztus köve fogjon egybe bennünket, akik nélküle összeomlanánk, összetörnénk magunkat is és egymást is. És ami épül az nemcsak egy ház, nem egy impozáns palota, hanem Isten temploma, az Anyaszentegyház, amelyben elválasztó falak helyett támfalak épülnek a mi megváltó Urunk Jézus Krisztus, az Atya Isten tiszteletére a Lélek által, hogy abban lakozást vegyen minden nép a föld végső határáig. Ámen.

Nagy imádság:

Ígéretek Atyja, megbékéltető Jézus Krisztusunk, Isten templomát építő Szentlélek! Köszönjük igédet, imádunk azért, hogy szóltad szent szavadat. Sok mindenben magunkra ismerhettünk. A tieid a világ kezdete óta vitáznak rajtad, és igéd mentőköteléből vastag kerítést fonnak. Szavad, amely mindig minden időben összeköt, hamar megköt, fallá merevedik, és távol tart népeket és egyéneket. A tanításból törvény lesz, a törvényből ítélet, az ítéletből halál. És ha ez nekünk így fáj, hogy ne fájna neked, aki életed adtad, hogy szót értsen a testvér, hogy közel hozd az ismeretlen messzeséget.

Adj nekünk bölcsességet, hogy ne csak tudjuk a parancsolatokból álló törvényt, hanem értsük is. Ne csak értelmezzük, hanem megéljük. A te átszegezett kezed fog össze bennünket, akik oly sokfélék vagyunk, hogy kettőt, egyfélét keresve se kapunk. És gőg az van bennünk is bőven. Változni mindig a másiknak kell, mert nekünk igazunk van. És akkor minek a te igazságod? Aki mindent tud, mit is kezdjen egy újabb tanítással? Rombold le a választó falakat, és építs magadnak belőlünk templomot.

Adj belénk szent alázatot, hogy el tudjuk fogadni, amit nehéz megemésztenünk. Adj belénk tenni akarást, hogy a jószándék ne a pokol útját kövezze, hanem feléd nyisson kaput. Taníts apostolaid, prófétáid, egyházatyáid, reformátoraid, lelkészeid, prédikátoraid, papjaid, szerzeteseid, nővéreid, diakónusaid mindennemű szolgád által, hogy Krisztus köve zárjon bennünket egy testté, lelki templommá, Anyaszentegyházzá. Add, hogy úgy tudjuk egymást elfogadni, mint a családban él együtt gyermek és szülő, fiatal és idős. Sokszor a családi vitákat egy haláleset írja felül, amikor közös a fájdalom, együtt állnak a koporsó mellett. Így írjon fölül minden ellenkezést bennünk is kereszthalálod, de még inkább az abban meggyökerező örök közös életünk.

Légy életünk egyéb részein is Úr. A félelmeinket, aggodalmainkat oszlasd, fájdalmunkat enyhítsd, munkánkat áldd meg, tanulásunknak te mutasd eredményét, életünkben te légy mindig minden körülmények között erőnk, bátorítónk és vezérünk.

Tartsd meg és növeld Anyaszentegyházadat. Engedd annak növekedésében tevékeny szolgálatot vállalnunk. Légy a szegényekkel, árvákkal, özvegyekkel betegekkel. Óvd az ártatlanokat, és a háború gonoszságának vess minél hamarabb véget a világ minden táján. Íme, te békességet szereztél, és mindenkit elfogadsz, ha nevedet vallja. Te vagy a Krisztus, te vagy a világ Ura, te vagy, aki volt, van és lesz, aki minden vagy mindenekben, aki megtartasz és élettel ajándékozol meg. A te nevedben kérünk! Ámen.