Közeledett a páska ünnepe, és Jézus tudta, hogy eljött az ő órája, amelyben át kell mennie e világból az Atyához. Szerette övéit e világban, szerette őket mindvégig.

Nagycsütörtök eseményeiről csak alázattal beszélhetünk. Jézus finom ideggel érzi messziről nyomán lopódzó ellenségeit. Körülnéztem: szerettem volna néhány szót váltani jó, meghitt emberekkel,

Ott van legelöl a lábmosás története. Pecsét és jel minden mozzanat. Jézusban túlcsordul az övéi iránti szeretet. Vacsora közben feláll az asztaltól és gondosan előkészíti szeretet-vallomását: letette felsőruháját, kendőt kötött magára, vizet öntött a mosdótálba és lábwellnessben részesíti tanítványait. Ott van Péter, aki visszakozik. Nem volt csatlakozás. Az én lábamat nem mosod meg soha. Egyik végletből a másikba esik, és most már azt kéri, hogy ne csak a lábamat, hanem a kezemet, sőt a fejemet is. Pedig aki megfürdött a szeretet vizével, annak csak arra van szüksége, hogy a lábát mossák meg. Mikor kereszteljük gyermekeinket csak a fejét érinti a víz, és mégis teljes egészében részesül a keresztség áldásaiban. A lábmosás szentsége az utolsó vacsora keretében. Páratlan egybeesés.

Igazán mély dolgok történtek ott a tanítványokkal, és mégis ők mintha csak a felszínen mozogtak volna. Hat óra késést jeleztek.

Mi az, amit mi tehetünk ma? Engedhetjük, hogy hasson ránk mindaz, ami azon az első nagycsütörtökön történt. Mintha magát Jézust hallanánk.

Engedj most, mert így kell történnie mindennek. Csukd le a szemed, és engedd, hogy végzetes földön csillagok szavára történjen a nagycsütörtök. Engedd, hogy elárasszon a drága kenőcs illata, az a drága kenőcsé, amivel a betániai asszony megkente Jézust: temetésére balzsamozta be testét. Testem törött volt és nehéz a lelkem, mint ki sötétben titkos útnak indult Az önátadás illatát hordozza Jézus ezen a vacsorán is. Ma sem lehet ezt az illatot lemosni, semlegesíteni.

Engedjük, hogy megfogja szelíd kezével a mi lábunkat is, mely oly sokszor sors elől szökve, mégis szembe sorssal rúg és kalimpál. Érezzük meg, ahogy a vízbe áztatott talpunk puhulni kezd és ahogyan ez a puhulás teljesen összeköt a mi Urunkkal: mintha magunk előtt látnánk derűs tekintetét, szelíd szemét, és azt mondaná: most már rendben vagy, feloldalak, szabad vagy. Az asztalhoz ülhetsz. A fullatag sötétben hat órát üldögéltem a kocsárdi váróteremben, nagycsütörtökön. Itt mindennek mélyebb üzenete volt, itt minden csúcsosodni készült.

Gyere, ülj az asztalhoz velem. Engedjük, hogy tápláljon most ő. Találd meg az asztalon, a kosárban a te személyes falat kenyeredet, ami csak a tied, vedd a poharat is úgy, mintha csak a tied lenne az a korty bor abból a mély, verejtékező pohárból. Minden szavam a létezés mélyéből fakad. Hallod a mélység hangját?

Az éjszakai nyugovóra térés helyett aztán elkezdődik az események rettenetes láncolata: történetek, amelyekről sokan nem akarnak tudni, amelyeket sokan nem akarnak ismerni, ami megtöri a vacsora idillikus hangulatát. Nyirkos éj volt és hideg sötét volt, Péter aludt, János aludt, Jakab aludt, Máté aludt és mind aludtak...

A tanítványok nem tudnak virrasztani Jézussal, folyton rájuk nehezedik az álom. Így tekeredik ránk a halál is, mióta megszülettünk. Minden álmosodás haldoklás. Jézus gyötrődik, vért verejtékezik – várt rá a pokolra való alászállás, készült, hogy magára vegye a világ összes bűnét. Tompa borzalom fogott el, mély állati félelem. Fel se tudjuk fogni mit jelenthetett a világ összes bűnének a súlyát vállán cipelni, de Jézus felfogta. Vért verejtékezett. Illés poharából a földre hullott a bor. Kövér csöppek indultak homlokomról s végigcsurogtak gyűrött arcomon.

Ott vannak a többi események. Bizony nagy munka ezt a pár órát összefoglalni.
Júdás elárulja csókjával Jézust, micsoda megcsúfolt, kifordított intimitás. Péter hadakozik, lármázik és amikor megtörténik a Jézus-vesztés, amikor nincs a látóhatáron belül az Úr, kapkodik Péter, sarokba szorítva ösztönösen tagad és tagad és tagad. Nem ismerem őt! Mintha szíve mélyéről fakadtak volna fel ezek az egyszerű szavak: nem ismerem őt. Sosem ismertem igazán.

De figyeljük meg: a tagadás igazából már jóval korábban elkezdődött, már a lábmosásnál is tagadott Péter: az én lábamat soha nem mosod meg. Vagy még korábban: mentsen, Uram, nem történhet ez meg veled. Nem, nem és nem.

És mintha igazat mondott volna tagadásában vagy végre igazat mondott tagadásában: nem ismerem őt. Hiszen tényleg nem ismerte meg Jézust, hogy ki is ő valójában: még itt is azt mondta: nem ismerem ezt az Embert. Kellett, hogy háromszor kiáltsa ki magából, mondja ki hangosan, és adja meg végre magát, adja fel, mondjon le végre azokról az elképzeléseiről, hiedelmekről, amelyekkel már szimbiotikusan összefonódott.

Az ablakon túl mozdonyok zörögtek, a sűrű füst, mint roppant denevérszárny, legyintett arcul. Megszólalt a kakas. Irtózatos rekedtsége jel arról: nem pusztán ember az, akit én eddig követtem, hanem Isten Fia. És sír, siratja minden istentagadását. A láb puhulása eléri a szívet, a belső szerveket. Kövér csöppek indultak homlokomról. A pórusokon keresztül távozik a tagadás minden mérge, elhalt hámsejtje.

De ott van megint a megcsúfolt, a megostorozott Jézus szelíd tekintete. Ezt nem lehetett tőle elvenni, szelíd tekintetére sorsot vetni. Jézus megfordult, hátra nézett, rá nézett. Megtalálta Péter szétfolyt tekintetét abban a bosszút lihegő tömegben. Ez az a tekintet, ami még összetartja a darabokra hullott idillt. Senki sem lát már tisztán, csak egyedül a halálraítélt.

A lábmosásnál is ez a szelíd tekintet nézett rá, a tagadásnál szintén Péterre tekintett, és ez a szelíd tekintet néz le a keresztről is a világra. Az önátadás illata aláhull a keresztről és permetezi a világunkat: Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják mit cselekszenek.

Ez a szelíd szem néz le rád és rám is. Ránk, akik hadakozunk, akik tagadunk, akik kapkodunk, akik árulunk és lármázunk. Akik ma sem tudjuk, hogy mit cselekszünk.

Így - soha senki sem nézett ránk, soha senki nem szeretett így bennünket. Eljött Jézus, hogy megmentsen, ahogyan embert megmenteni lehet – mindenestül megmentett. Pórusaink ütemesen szívják magukba az önátadás illatát. Az élet légiessé válik, hidratálttá, kiszellőzötté.

Szerette övéit e világban, szerette őket mindvégig.
Mindvégig ott voltak és ott vagyunk Jézus tekintetében.

Az olajfák, mint túlvilági tanúk, most is őrzik nagycsütörtök történéseit. Óh, ha megszólalnának. Óh, ha megszólalna a föld, amely magába szívta Jézus kicsöpögő vérét. Mennyi mindent tudnának mondani. De mi nem tudnánk befogadni, elviselni, nem tudnánk elhordozni szavukat. Jézus szelíden rád néz, és ha visszanézel rá, akkor innen már ez a két egymásba kapaszkodó szempár mesél tovább.

Szelíd szemed, Úr Jézus
Jól látja minden vétkemet,
Személyemet ne vesse meg
Szelíd szemed, Úr Jézus!

Szelíd szemed, Úr Jézus,
Tekintsen rám, ha roskadok,
Adjon békét, bocsánatot
Szelíd szemed, Úr Jézus!

Szelíd szemed, Úr Jézus,
Vigyázza minden léptemet;
Dicsőséged fényébe vezet
Szelíd szemed, Úr Jézus!