Vannak mondatok, amelyeket nehéz kiejteni. De nem valamilyen nyelvtörő mássalhangzótorlódás miatt, vagy azért mert idegen szavakat ültetünk át toldalékoló nyelvünkbe, hanem a helyzet miatt tudjuk nehezen kimondani a szavakat. Mikor azt, aki fontos nekünk látjuk eltűnni a repülőterek fotocellás ajtajókkal leválasztott labirintusaiban, amikor a távolsági buszállomáson záródva sziszeg a jármű ajtaja, amikor a peronon felsikít a kalauz érces sípjának hangja, nehéz kimondani, hogy „Isten veled”, hogy „ég áldjon”. Nehéz bármit is mondani, nagyon nehéz elbúcsúzni. És bár a mai technikával többezer kilométeres távolságból is élőben láthatjuk egymást, beszélhetünk bárkivel, azért mégiscsak megmarad a helyzet drámaisága, mert minden más lesz, mint azelőtt. Ilyenkor a világ ezüstös csillogásban oldódik fel a szemünk előtt, és próbálunk lenyelni valamit, ami akasztja a torkunkban a hangot, és megszegíti lélegzetünket. Jó lenne ilyenkor valami tartalmasat mondani, valami igazat és szépet, amit el lehet vinni, amiből élni lehet. De sokszor csak a közhelyekre futja, és tudjuk, üres marokkal kell zsebre dugnunk a kezünket. Egy ilyen helyzetben szólal meg Pál apostol a mai igénkben. Római fogsága előtt, mielőtt Jeruzsálembe utazna magához hívatja az efézusi véneket, és végső búcsút vesz tőlük. Azt mondja, vigyázzatok magatokra és a nyájra. A mai istentiszteletünkön nézzük meg mindennek a hátterét és előzményét, vizsgáljuk meg, mire is bíztatja itt Pál aposotol az efézusbelieket, és mindezek kapcsán figyeljünk arra, mire is tanít ezek által a mi mennyei szent Atyánk.

Efézus. A Kr. e. 1. században a Római Birodalom negyedik legnagyobb városa volt. A mai Törökország nyugati részén helyezkedett el, kikötővel, kijárattal rendelkezett a Földközi tengerre. Az utcákat ennek megfelelően különféle nyelvek moraja töltötte meg, sokféle nép jött ide pénzt keresni, szerencsét próbálni, vagy csak egyszerűen a látványos ünnepeken részt venni. A város kultuszának középpontjában a szerelem istennője állt, az efézusi Diána, akinek futballpálya-nagyságú templomát a világ 7 csodája között tartották számon. Papnői gyönyörű szüzek, akik a körmenetek alkalmával kultikus táncukkal, domború idomaikat sejtelmes ruházatukkal eltakarva, csábító alakjukkal valósággal megbabonázták az őket követő tömeget, akik elmerültek egy olyan vallásban, amely dicsőítette az életet, a szerelmet és a jólét mindenféle formáját. És sokaknak jól is ment az üzlet. Ahogy arról az ApCsel előző fejezetéből értesülünk, egy Demeter nevezetű ötvös társaival ezüstből a nagy templom kis mását készítette és árulta a sokaságnak. A híres Diána templom miniatűr ezüst makettjét meg lehetett vásárolni, és vagy fogadalmi ajándékként vagy egyszerűen szuvenírként el lehetett vinni jó pénzért. Kicsit úgy kell ezt elképzelni, mint ahogy az Eiffel-tornyot is meg lehet venni aprópénzért az eredeti aljában. Ez tehát Efézus: virágzó kereskedelem, pezsgő társadalmi élet, vallásos drámajátékok, és a fiatalságot éljenző kultusz, ahol természetes a mámor és az élvezet, ahol nappal a zseb és éjjel az ágy nem marad üres…

Valahogy úgy képzelem el, mint Kolozsvárt. Nekünk is van nemzetközi légikikötőnk, ablak a világra. Az utcákon itt is egyre több az idegen szó, és az is bizonyos, hogy az országon belül egy erős migrációs hullám végcélja ez a város, amely idevonza a munkaerőt, de különböző egyre nagyobb és népesebb fesztiváljaival mind az ország mind a környező országok érdeklődő fiatalságát is. A hétköznapokban is van színház, opera, táncház, múzeumok és kiállítások várják az érdeklődőket. Nem csoda, hogy ide vágynak a fiatalok, és itt akarnak családot alapítani maguknak. De hasonló szerepet tölt be a maga régiójában ugyanígy Szatmár, Várad vagy Vásárhely. Ma már ott tartunk, hogy mindenféle tekintetben csak ezekben a városokban vagy ezek 20-30 km-es vonzásában tudják elképzelni az emberek az életüket, közel az elit iskolákhoz, közel a jólfizető munkahelyekhez, közel a sokféle lehetőséghez. Efézussal kapcsolatban Pál apostol is azt írja az 1Kor levél végén, hogy nagy és sokat ígérő kapu nyílt meg ott előtte. Van azért mégis valami különbség Pál apostol értékelése és az előbb részletesebben bemutatott aktuális korszellem között. Azt hiszem azt mondanom sem kell, hogy Pál apostolt nem a látványosságok vagy az élvhajhászás végett keresi fel Efézust. Ő ebben a városban a bűnben leledzők sokaságát látja, egy tömeget, amelynek el kell mondani, hogy Isten szeret, és Fia meghalt érted. Efézus bár Diána istennő nevéről neveztetik, mégis nagy városa Istennek, ahol gyermekei élnek. Pál apostol a nagyvárosban a misszió nagy lehetőségét látja. Ez áll igénk hátterében.

Az apostol mind a második mind a harmadik ún. missziói útja során felkereste Efézust. Most Isten kijelentette neki, hogy a rómaiak fogságába kerül, és igénkben magához hívja az efézusi véneket, akiket épp az elkezdett misszió tekintetében int. Pálnak tovább kell menni, mert máshol van szerepe. Szinte érezni a meghatódottságot ezekben a szavakban, tudja, soha nem látja többé őket. Sejti, hogy a fogságból már nem kerül ki élve, és ebben a helyzetben is egy dolog jár az eszében Isten nyája, az egyház, a gyülekezetek. Az első, amit megtanulhatunk ebből, az úton levés művészete. Sokszor hasonlítjuk az életet egy úthoz, mégis sokszor egy-egy jó helyen meg akarunk telepedni. Nem akarjuk a változást, csak akkor ha nem tetszik valami. De nincsen nekünk itt maradandó városunk. Isten gyermeke és szolgája meg kell tanulja, neki nincsen fészke, amelyet egy életre rakhat, hanem otthona a szüntelen szárnycsapkodás, amely viszi újra és újra, messze és előre, és ebben nincs egy percre sem megállás. Ezt mindannyiunknak így vagy úgy meg kell tanulni. Itt Pál apostol sem azért kell tovább álljon, mert kész lenne a küldetésével, nem azért megy, mert mindenki megtért volna Efézusban. A Jel könyve valamivel később fel is rója a gyülekezetnek, hogy elhagyták az első szeretet, amely talán épp a páli missziótól való elfordulás volt. Pálnak menni kell, és ő tudja ezt. Olyan jó lenne, ha mi is Isten szemével tudnánk látni, és nem csak azt néznénk, ami a szemünk előtt van, hanem a történések szövevényében meglátnánk az Isten tervének bár a fonákját. Akkor talán meg tudnánk látni, hogy egyházi élet nemcsak a 2000 lélek feletti gyülekezetekben van, hanem ott is, ahol lehet utolsó útján kell elkísérni a gyülekezetet, akkor talán tényleg elhinnénk, hogy ahol ketten és hárman összegyűlnek, ott tényleg ott van Jézus. De ott a mamutgyülekezetből sem a nyugdíj vinne el sokak nagy örömére, hanem az új inspiráció kihívása egy új helyre.

Pál tudja ezt, és ebben a helyzetben így szól a vénekhez: vigyázzatok magatokra és a nyájra. Ebben a buzdításban az első érdekesség, hogy nemcsak a gyülekezet kerül a középpontba, hanem a szolgálattevő személyes élete is. Magára és a gyülekezetre kell gondot viseljen. Úgy látszik Pál apostol számára elképzelhetetlen a kettő egymás nélkül, mert Tituszt is így oktatja, hogy az egyházban tisztséget viselő először a saját házanépe gondját kell viselje, és csak azután a gyülekezetét. Túlzás lenne ebben sorrendi különbséget felfedezni, és azt mondani, hogy az egyik fontosabb, mint a másik. Még ha lenne is ilyen különbség, Pál apostol sokkal inkább egységben látja ezeket, és összekapcsolja a kettőt, mintsem egymással szembe akarná helyezni őket. Fontos tehát az életünk dolgainak a rendezése. Ahhoz hogy eredményesek legyünk az egyik téren, fontos figyelni a másik oldalra is. Fontos ezt meglátnunk, különösen nekünk Isten szolgáinak. Sokszor épp az ellentétét látjuk, hogy egyik a másik rovására megy. Nem lehet. Olyan nincs, hogy valaki kitűnő lelkipásztor, és csapnivaló házastárs, olyan sincs, hogy valakit szeret a gyülekezet, csak épp a fél családjával nem áll szóba. Az ilyen helyzeteket fájdalmasan vágják a szemünkben: mit tudunk mi az élet dolgairól, mikor a saját kapcsolataink darabokra hullnak. Figyeljünk hát magunkra is a gyülekezetben. Az Isten szolgálata a magunkra és a családunkra fordított idő, az evangélium terjesztése az is, ha időt szánok a barátaimra, családomra, szeretteimre. A párválasztás az életszakaszotoknak legalább annyira fontos feladata és felelőssége a szolgálatotokra nézve, mint a sikeres licensz vagy az ószövetség vizsga.

Persze mindez nem jelenti azt, hogy csak akkor állhatunk Isten szolgálatába, ha ezek a dolgok hibátlanul működnek az életünkben, és ha ezen a téren maradéktalanul teljesíthettünk mindent. Nem, ez nem ezt jelenti. Ez csak annyit jelent, hogy ide is ide kell figyelni. Ebben is meg kell találnunk az egyensúlyt. Épp nem sorrendiség van, hogy mikor kész vagyunk az egyikkel, akkor következik a másik, hanem minkettő kéz a kézben jár. Viseljünk gondot magunkra, családunkra, környezetünkre, és mindeközben soha ne tévesszük szem elől az Isten anyaszentegyházát, amelyet a tulajdon vérével szerzett.

Pál apostol a továbbiakban a nyáj legeltetéséről beszél, amely felidézi a pásztor képét. Ennek az ősi szimbólumrendszernek az eredete az ókori közel-keleti királykép, ahol az uralkodó gondos pásztorként viselt gondot népéről. Sokszor így is ábrázolták a királyokat. Ennek ószövetségi lecsapódása az, hogy az Urat is pásztorként képzelték el, de Jézus maga is jó pásztorként mutatkozik be. Mennybemenetelével azonban testben távol került tőlünk, és az övéit bízta meg küldetésének folytatásával. A keresztyének Krisztus szolgálatát folytatják, és az ő evangéliumát mondják tovább. Nem véletlen, hogy Pétert külön is épp ezekkel a szavakkal bízza meg és állítja szolgálatba Jézus: legeltesd az én bárányaimat. A nyáj a pásztoré, de felfogadnak bennünket is, hogy legeltessük a Krisztuséit. Gondunk kell legyen azokra, akiket az Úr Jézus tulajdon vérével szerzett. Táplálnunk, ápolnunk, vigyáznunk kell egymást, a közösséget, a gyülekezetet, az egyházat.

A legeltetés képében benne van a hűs folyó, a kövér legelő, az akol biztonsága. Ha mindezeknek a megfelelőjét keressük vékony jégre állunk, hiszen nem allegóriáról van itt szó. Annyi bizonyos azonban, hogy mindezek közös nevezője az evangélium, Jézus Krisztus keresztje, amelyre mindig visszatér az apostol a leveleiben. Ezzel kell táplálnunk egymást és magunkat. Krisztus meghalt érted, ő életét adta, hogy neked életed legyen és az pedig bőségben legyen, ő megváltott téged, hogy szolga helyett szabad légy, ő megmutatta, hogy halál helyett az élet várományosai vagyunk. Erre az alapra kell újra és újra építkezni, ezzel kell vigasztalni a gyászolókat, ezzel kell bátorítani a betegeket, ezzel kell rámosolyogni a boldogokra, ezzel kell bíztatni a lankadókat, ezzel kell megáldani az örvendezőket, ezzel kell megszólítani mindenkit. A Krisztusé vagy, és ő veled van minden napon a világ végezetéig, országán a pokol kapui sem vesznek diadalmat. Tápláld lelked ezzel az üzenettel, és másoknak is hirdesd az evangéliumot.

Nem könnyű dolog ez. És nemcsak azért, mert még az Isten eledelét is meg lehet utálni, ahogy azt a manna történet mutatja, amikor a nép egy adott ponton azt mondja, hogy „e hitvány eledelt utálja a mi lelkünk”, hanem azért is, mert sok tévtanítás támad. Ahogy Pál apostol igénk szövegkörnyezetében fogalmaz, farkasok jönnek, akik fonák dolgokat mondanak. Az apostol arra is figyelmeztet, hogy mindez nemcsak egy külső fenyegetés, hanem egy belső veszély is. Igen, mi magunk válhatunk tévtanítókká, akik letérünk Isten ösvényéről. Észrevétlen történik ez meg, és sokszor akaratlanul. Egy hirtelen haláleset, egy megrendítő családi tragédia után, amikor úgy érezzük, hogy igazságtalanul elbánt velünk az élet, betegség terhét hordozva sokszor nem tudjuk már úgy megragadni az evangéliumot, már nehéz a sírok közül a feltámadás felé tekintgetni. Sokszor a kudarcunk, a sikertelenségünk, az emberi életben való küszködésünk lesz a tévtanításunk forrása, és egy lemondó, rezignált álláspontot veszünk fel, csorbának és rozsdásnak látjuk Isten kétélű kardját, és már nem tudunk úgy hinni, mint azelőtt. Saját magunk számára sokszor mi vagyunk azok, akik megmásítjuk az élet tiszta igéjét, és valami korszellemhez és helyzethez illőt faragunk belőle.

Persze van külső ellenség is, amely rombolni akarja a Krisztus egyházát, vagy csak személyes érdekek hajtják. Sokszor épp testvérek teszik ezt, azok, akiktől ezt legkevésbé várjuk. És való igaz, ameddig két magyar lesz a földön, addig az a másik, mindig előrébb akar lenni mint te, azt akarja, hogy elismerd és magad felé helyezd őt, azt akarja, hogy egy hajszállal bár, de több legyen és többre tarthassa magát. De azt se felejtsük el, hogy neki, mi vagyunk az a másik. Kívül és belül ellenség, sokszor észrevétlen mi leszünk azzá. Mi lehet mindezek között a reményünk? Isten Szentlelke, aki vigyázóvá tesz minket. Abban bízhatunk, hogy onnan túlról, abból a világból, ahová a prófétáknak is csak ritkán lehetett bejárásuk, egy-egy szikra lehull, és ha árnyékkény is mint egy barlangban, de meglátjuk Isten arcának vonalát, meghalljuk szavát. Onnan felülről kiárad ránk a Lélek és a négy égtáj felől fújni kezd a szél, és farkasok rágta csonton újra ín és hús nevekedik, bőr fedi be a testet, és újra egésszé, éppé lehetünk, míg végül felpiroslik felettünk az örökélet hajnala. Jövel teremtő Szentlélek. Ámen.