A mai prédikáció alapigéjében szenvedésről van szó. Előzőleg is erről volt szó és emiatt úgy érezhetjük, hogy túlbeszéljük ezt a dolgot. Amiatt is, hogy a hit miatti szenvedés nem érint miket közvetlenül. Minket nem üldöznek vagy zaklatnak hitünk miatt úgy, ahogyan azt egykor az őskeresztyénekkel tették a Római Birodalomban, vagy ahogy ma hittestvéreinkkel teszik például Észak-Koreában vagy Afrika különböző részein. Hála Istenek – tesszük hoz-zá, mert ő távol tartja – legalábbis egyelőre – tőlünk az ilyen jellegű szenvedést.

Textus: Énekek éneke 8,5–7 Lekció: Zsolt 139

1. Rendbe szedett szerelem?

A szerelem és a hit két dologban hasonlítanak egymásra: mindkettő ajándék, és mindkettő egyetlen M/másik Sz/személyre irányul. Ezért vetnék meg az igeszakasz zárómondata szerint azt az embert, aki megpróbálná megvásárolni az ajándékot.

Az aktív meghalás erejét kérem

I. Jézus-utánzás
„Ne csak velem, de általam történjen; az aktív meghalás erejét kérem.”
Az Imitatio Christi, Jókai Annával beszélget Halász Zsuzsa c. könyv fülszövegének első sorait idéztem. Ezek a sorok fejezik ki most a leginkább, hogy mit gondolok, érzek és főleg akarok olvasva, hallva, hogy a tanítványok ugyanolyan felhatalmazásban részesülnek, mint Jézus részesült, és ugyanazt kell tenniük, amit Jézus korábban tett: kiűzni a tisztátalan lelkeket és gyógyítani mindenféle betegséget.

"Imádkozzatok értünk! Mert meg vagyok győződve arról, hogy lelkiismeretünk tiszta, hiszen mindenben helyesen akarunk eljárni. Főként pedig azért imádkozzatok, kérlek, hogy mielőbb visszajussunk hozzátok. A békesség Istene pedig, aki az örök szövetség vére által kihozta a halottak közül a mi urunkat, Jézust, a juhok nagy pásztorát, tegyen készségessé titeket minden jóra, akaratának teljesítésére, és munkálja bennünk azt, ami kedves őelőtte Jézus Krisztus által, akinek dicsőség örökkön örökké. Ámen" (Zsid: 13,18–21)

I. Istennél megvan az, amit elveszettnek hittünk, és a miénk lehet

Ráhel siratja a fiait, mert azon nincsenek, és elzárkózik minden vigasztalás elől. Rámában siránkozik, ott, ahol az egyik hagyomány szerint a sírja van, mintha a fiaival, a jövendővel együtt önmagát is elgyászolná.

Az ünneplők a lombsátor ünnepének utolsó nagy napján templomi zene és bibliaolvasás közepette nagy örömmel merítettek vizet a Siloám tavából. Erről az örömről a Misna ezt mondja: „Aki a vízmerítés örömét nem látta, az élete során még soha sem látott örömöt”. A lombsátor ünnepének utolsó nagy napján a papok hétszer járták körül az áldozati oltárt és ágakból készített csokrot lengetve énekelték a 118. zsoltár szavait: „Adjatok hálát az Úrnak, mert jó”. Az Isten tiszteletének felülmúlhatatlan csúcspontja volt ez.

Végnélküli fáradozás és vesződés, ami megüli az életünket. Ismerős az állapot, amiről Jézus beszél. Nem csoda, hogy sóvárogva keressük a megnyugvást. Különösen megterhelőbb időszakokban, amilyen a mostani vizsgaszesszió is. Érthető, hogy megejt Jézus ígérete: Én megnyugvást adok nektek.