Pünkösd az ablaknyitás ünnepe. A Szentlélek kitöltetése után a zárt ajtók és ablakok megnyílnak jelt adva arról, ami a szívekben is végbement. Megnyílik valami, ami régóta zárva volt. Rávetül a fénynyaláb valamire, ami sarokba és sötétségbe szorulva várakozott. Valami szivárogni kezd nagyon mélyről, és belülről csiklandozza a kifacsart tanítványi testet. Kölcsönhatásba lép egymással erő és erőtlenség. Lélek-ozmózis születik. Az ember lángolni kezd, végre nem a szégyentől. Felbuzog a Lélek kiégetve belülről minden hulladékot, haszontalanságot, a múlt hordalékait. De mi marad utána? Mi marad a Lélek-áradás után? Miután feltörte az embert, lesz-e még felismerhető alakja? Darabokra hullunk, szétmorzsolódunk és a Lélekre tapadva szállunk idegen tájakon és időkön át? Mi van, ha összegyűjtött kincseimtől kifosztottan magamra hagy? Ha megüresítve, zanzásított buborékként idegen szél játéka leszek? Ha nem visz magával? Ha nem visz át a túlsó partra?

A Lélek munkája sokszor álomszerűnek tűnik. Mindannyian rendelkezünk Lélek-fantáziákkal. Ezek generációról generációra tovább duzzadnak igazi pünkösdért kiáltva. Kisgyerekként a Szentlélekről faggattam nagynénémet, ő mesélte, hogy a Lélek-áradás úgy szokott történni, hogy egyszer csak azt érzed hátulról valami megcsap téged. Nehezen tudtam ezt a képzetet elfelejteni. Valóban igazuk lenne a felnőtteknek? Mindenhol így van ez? Vagy itt nálunk a Lélek is zordabb az emberhez igazodva? Szorongással töltöttek el a rám virradó pünkösdök ünnepe. Azt hittem a Lélek csak ilyenkor üzemel. Mi lesz, ha épp engem vesz célba és elkezd üldözni? Mi lesz, ha erősen rám tör és fellök úgy, hogy térdre esem tőle a köves utcán? Mivel fogom magyarázni felhorzsolódott térdem? A kiszakadt ünnepi harisnyámat? Véres tenyeremet? Féltem ettől a kíméletlenségétől elhíresült Lélektől. És amitől féltem beszűkített. Milyen jó, hogy felnő az ember. Innen nézve láthatja, hogy miért vált barátjává, állandó útitárssá az ellenszél. A szembefújás vitt előre. Milyen jó, hogy kinőheti félelmeit, régi pünkösdjeit, önmaga és mások képzeteit. Nem azé, aki akarja. Előbb megtanultam nem akarni Őt. Sem nem azé, aki fut. Később nem elfutni Tőle. Hanem a könyörülő Istené. A szél ott fúj, ahol akar. Micsoda szabadság! Bőröm alá kúszott szabadság és irgalom. A Lélek megszentelő horzsolásai. Nem jár értük szidás, bőröm alatt hordom már. Az ablak tótágast áll. A képzetek lassan elszivárognak. A fény felnyalábolja a nyirkos sarok fullasztó sötétségét. Idegurultam aprópénzzé zsugorodva. Friss orgonaillattal fűszerezett levegő áramlik. Ozmózisra készül, oldani akarja az oldatlant. Kisimogatja belőlem az egyre tisztább, dallamszerűbb ki- és belélegzést. Újra megtalált.