Hogyan élte, éli meg a család azt, hogy Kolozsvár szívében lelkész a családfő?

Erre a kérdésre nem nekem kellene válaszolni. Ha mégis megteszem, röviden csak annyit mondok, hogy olykor nehezen. Három gyermekünk felnőtt, a fiúk családot alapítottak, már unokánk is van. Sokatmondó a még kisiskolás fiúnk évekkel ezelőtti őszinte kérdése: Apa, mi mikor leszünk egy „normális” család? A kérdést az osztálytársak, barátok hétvégi családi kirándulásai váltották ki. A gyermekeink megfigyelték, hogy a társaik szinte minden hétvégén „voltak valahol”, mi pedig hétvégén még véletlenül sem mentünk sehová, mert vagy éppen valamilyen szolgálat volt, vagy ha nem akkor a következőre kellett készülni. A valósághoz hozzátartozik, hogy e kérdés után gyakrabban szorítottam ki egy-egy vasárnap délutánt valamilyen közös programra. A „normalitáshoz” közelítő tevékenységnek számított a nyári szabadság, amikor hosszabb időre az erdélyi és a holland nagyszülőkhöz utaztunk és ezt kirándulásokkal fűszereztük. Remélem, hogy a gyermekeink ezekre is emlékeznek.

Hogyan éli meg a gyülekezetben az aktuális változásokat?

A társadalomban és a gyülekezetben olyan gyors ütemben változnak a dolgok, hogy mindenre nem lehetünk kellőképpen felkészülve. Arra törekszem, hogy lehetőleg legyek napirenden azzal, ami körülöttem történik. Másfelől pedig Isten igéjéből keresem magam és a gyülekezete számára az aktuális válaszokat.

Hogyan látja a szerepét a Teológián, mint lelkészként oktató?

Mivel a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet lelkipásztorképzéssel foglalkozik, úgy gondolom, hogy egy gyakorló lelkipásztor-oktató jelenléte teljesen természetes. Amikor felkértek erre a szolgálatra először nem a többletmunka jutott eszembe, hanem az, hogy olyasmit kell tanítanom, ami a szívügyem. A lelkipásztori szolgálatom kezdete óta meggyőződésem, hogy az igehirdetést a Szentlélek ma is felhasználhatja arra, hogy lelki gyümölcsök, sőt csodák teremjenek. Lelkészértekezleti elnökségem idején nagyon sok lelkipásztorral találkoztam, beszélgettem a lelkészi hivatásképről és az igehirdetésről. Ilyen tárgykörben több továbbképzőt szerveztem és ezen a területen képeztem tovább magam. Immár több mint három évtizede vagyok lelkipásztor és majdnem huszonöt éve szinte naponta van igehirdetési szolgálatom. Az oktatás, a diákokkal való beszélgetések frissen tartanak, a mindennapi lelkipásztori gyakorlat pedig rengeteg olyan példát szolgáltat, amely nagymértékben segítheti a teológiai hallgatókat a lelkészi szolgálatra való felkészülésben. Meggyőződésem, hogy a gyakorlati teológiai oktatás számára rendkívül fontos, hogy ne szakadjon el attól a valóságtól, amelyben a gyülekezetek élnek. Remélem, hogy a Teológián való jelenlétemmel ezt a kapcsolatot erősítem. Nyilván erről a diákok többet tudnának mondani.

Hogyan látja a szerepét a teológiai gyakorlatok szervezésében?

Nem is tudnám megmondani, hogy mikor kezdődött ez a szolgálat. Mindenképpen jóval azelőtt, hogy elkezdtem volna a Teológián tanítani. Volt egy időszak, amikor a teológusok katechétikai gyakorlatra jöttek a gyülekezetünkbe. Ez tanulságos, olykor izgalmas kezdeményezés volt. Aztán több magyarországi teológiai hallgató fordult meg nálunk. Olyan diákokról van szó, akik hosszabb-rövidebb ideig a kolozsvári Teológián tanultak, és szerettek volna belekóstolni a gyülekezeti szolgálatba. Ők valahogyan (több esetben Sógor Árpád ifjúsági lelkipásztor közvetítésével) hozzám kerültek, és én szívesen fogadtam őket. Nekem is jó volt, hogy mindenre rákérdeztek, mert így nekem is el kellett gondolkodni azon, hogy mit miért végzünk úgy, ahogyan éppen tesszük. Örömmel gondolok vissza ezekre a „vendéggyakornokokra”; olyanok is voltak közöttük, akik egy teljes tanévnyi időre visszajöttek a gyülekezetbe szolgálni.

Folyamatosan biztatom a hallgatókat, hogy ilyen vonatkozásban is ki kellene használni a kolozsvári tanulmányi időszakot, hiszen tizenkét református gyülekezet működik a városban, ami jó lehetőséget kínál a gyakorlati ismeretszerzésre.

A teológiai gyakorlatok, a bűnbánati heteken való teológus szolgálatok megszervezése is jóval az oktatói tevékenységem előtt elkezdődött. A hallgatók általában a reformációi héten és a böjti bűnbánati héten szolgálnak gyülekezetünkben. Jó kezdeményezésnek tartom, hiszen a teológiai képzés során kizárólag ezeken az alkalmakon szolgálhat a hallgató egy olyan közösségben, amelyben jelen vannak a helyi gyülekezeti tagok, a gyülekezet lelkipásztorai, a diáktársai és a teológiai tanárok. Már a szolgálatok kezdetekor valahogy kialakult, hogy a diákok tőlem kérték a heti sorozat összeállítását. Ez szinte mindig meglepett, mert már hetekkel a bűnbánati alkalmak előtt megérkezett a sürgető kérés, amikor én még a gyülekezeti élet sűrűjéből nem gondoltam ilyen messzire. Az első években összeállítottam a sorozatot és pontokba szedtem a tudnivalókat (a készülés során mire figyeljenek a hallgatók). Már ekkor ragaszkodtam ahhoz, hogy a szolgálat után elbeszélgessek a hallgatókkal a felkészülés folyamatáról és a szolgálatról. Volt, aki ezt szívesen fogadta, mások éppen csak eltűrték, mert úgy gondolták, hogy ők már mindent jobban tudnak. Ettől függetlenül én minden szolgáló diákkal elbeszélgettem. Később jobbnak láttam, hogy a sorozat összeállítása után meghívjam a szolgáló diákokat egy beszélgetésre, amelynek során világosabban kiderülhet, hogy mi az én elképzelésem és mi a sorozat célkitűzése. Úgy látom, hogy ez segíti őket a felkészülésben.

Hogyan lehetne még hatékonyabbá tenni ezeket a gyakorlatokat?

Úgy gondolom, hogy hasznos lenne, ha sikerülne a szolgálat után egy szélesebb körű beszélgetést (kiértékelést) összehozni, amelyen részt venne az a tanár is, akivel a szolgáló hallgató előkészítette a prédikációt, és jelen lenne a héten szolgáló valamennyi diák is. Egy ilyen kiértékelés, visszajelzés talán jobban segítené a hallgatókat.

Hogyan látja a lelkészképzés alakulását a lelkész-tanár szemével?

Sajnos időhiány miatt nincs teljes rálátásom a lelkészképzésre. Abból, amit látok, az derül ki, hogy vannak olyan területek, amelyekre több figyelemnek kellene irányulnia. Csak néhány példát említek. Néha olyan érzésem van, hogy a diákság egy része nem ismeri az erdélyi valóságot. Mindenki megvan azzal a csomaggal, amit a saját otthoni környezetéből hozott és ha a képzés után ugyanoda tér vissza, sem ő, sem a környezete nem fog változni (megújulni). Az igehirdetés aktualitása szempontjából is rendkívül fontos az igehallgatók helyzetének az ismerete.

Egy másik észrevételem a kapcsolatteremtési kompetenciára vonatkozik. A lelkipásztori szolgálat nagyrészt kapcsolati munka, amelynek során meghatározó, hogy a lelkipásztor hogyan van jelen a presbitériumban, a gyülekezetben és a társadalomban. Úgy gondolom, hogy erre a területre nagyobb hangsúlyt kellene fektetni. Természetesen nagyon fontos, hogy egy lelkipásztor tudjon szövegeket elemezni, de ugyanennyire lényeges, hogy legyen képes az emberekhez való megfelelő viszonyulásra is és nem utolsó sorban tudjon önmagával bánni. Ezen a területen sok a tanulnivaló.

Végül megemlítem a lelkipásztori hivatásképpel való foglalkozást. Ez valamilyen módon jelen kellene legyen a teljes teológiai képzés során.

Milyen elképzelései vannak a jövőre nézve?

Erre a kérdésre nem lehet röviden válaszolni. Amennyire az időm engedi, előadásaimmal (esetleg írásaimmal) szeretném az igehirdetés elsődlegességére, valamint a fentebb említett területekre irányítani a figyelmet. Az általam szervezett lelkipásztortovábbképzők programjában mindig szerepel a prédikációelemzés. Rendkívül hasznos, építő gyakorlatnak tartom, éppen ezért valamilyen módon szeretném „beilleszteni” a homiletikai képzésbe.