Kislányunk Abigél szokott a legnagyobb komolysággal humorizálni családi dinamikánkat illetően, arról, hogyan is működünk: avan pa, az első főnök, anya a második főnök, Ábel a harmadik főnök, és én vagyok a negyedik főnök. 7 évnyi bölcsességgel, tapasztalattal is jól kiszimatolta az erővonalakat és azt, hogy mindenkinek körvonalazható felségterülete van. Pl. A harmadik és a negyedik főnök szabadon dönthet arrül, hogy délután 2-3 vagy 5-6 között írja a házi feladatait. De arról is, hogy a hónap 4-5 vasárnapja közül melyik lesz a szökővasárnap, amikor szabad, lehet nem jönni templomba.

Ma reggel Lévi családja fölé hajolunk és azt látjuk, hogy ott is megvannak a jól meghatározott, szabályozott erőviszonyok és felségterüketek. Igaz, hogy Izraelen belül ők voltak a kiválasztottak a szent sátor körüli szolgálatokra, mégis a léviták mikrokozmoszában is van egy belső hierarchia. Lévi három fiának, Gersónnak, Kehátnak, Mérárinak jól elhatárolt felségterületei voltak. Áron és fiai után a második legtekintélyesebb körhöz tartoztak a kehátiak, hagyományosabb elnevezéssel a kohaniták. Nem voltak ők kimondottan papok, hanem a kijelentés sátrának hordozóiként működtek a pusztai vándorlás során. Pontosabban a kultusz legszentebb tárgyainak a hordozói (szövetség láda, kenyerek asztala, lámpatartók, aranyoltár). Abból, hogy ők csak a második főnökök lehettek sok feszültség származott. Legismertebb Korah fiainak a lázadása (4Móz 16). Ami megint azt mutatja, hogy a hierarchia magaslatain is van lázadás, elégedetlenség nemcsak az alsóbb rétegekben. Az emberi természet a magaslatokon is megmutatja magát, ott is emberi természet marad. A nyers, fizikai erejükre számított az egész tábor, föld helyett, személyes álmok és vágyak helyett egy dolog számított: erős legyen a vállam. De ennél többről is szó van. Hiszen nemcsak erős vállakra volt szükségük, hanem erős szemekre is.

Vinni kellett, menetelni a szentségekkel, de nem akárhogyan. Ehhez kötődik a perikópánk is. Szigorú parancsként hangzott el irányukba: ne érintsék, még csak ne is lássák a szent dolgokat. Költségvetésükben jó hosszú tételként szerepelt, hogy milyen textíliák, állatbőrből készült védőburkolatokra volt szükség, ahhoz, hogy befedhessék és elrejthessék szállítás közben a kultusz tárgyait (vö. 4Móz 4,1–16). Nem nézni a szentre, nem nézni oda arra, ami egyébként mágnesként vonz – hiszen a szent, minden tekintetet magára vonz – ezért erőteljesek a szentségi tiltások és rítusok – ahhoz erős szemek kellennek.

Honnan ez a ridegség?
Lelkipásztori szolgálatunk egyik legtöbbször ismételt felhívása: szeretettel várjuk a híveket az istentiszteleti alkalmakra, imaheti, nagyheti alkalmakra. Úrvacsorát is előre hirdetjük: jöjjetek és lássátok, hogy jó az Úr, jöjj, lásd és érezd, íme minden készen van, jöjjetek a vendégségbe. És ezzel szemben áll: ne lássák és ne érintsék. Miért érezzük ridegnek és idegennek ezt? Hosszan is lehet erről beszélni, de hadd mondjam nagyon röviden: A betlehemi kisded miatt.

Egy családban is amikor megszületik, beleszületik a gyermek – megváltozik a légkör, oldódik a ridegség, hidegség. Nagyon érdekes ezt megfigyelni, látni. Családlátogatások során, amikor belépünk egy-egy hajlékba, családi házba, érzékeljük annak légkörét, érzelmi hőfokát, és olyan jó látni azt, hogy megszületik az unoka és frissíti a levegőt, melegíti az északosabb, nyirkosabb otthont. Megszületett Jézus, az isteni gyermek és azóta természetes, hogy más az atmoszféra, hát persze hogy van globális felmelegedés, a föld végső határáig kell eljutnia az evangéliumnak. Persze, hogy ehhez képest jégkorszaknak érezzük ezeket az ősi istentapasztalatokat.

Ne érintsék és ne lássák. Ez a kettős tagadás már önmagában véve is beszédes ugyanis pozitívan azt mondja el, hogy az érintéssel látunk, és a látásunkkal érintünk. Mindig több történik puszta látásnál és puszta érintésnél. Pilinszky János mondja: önéletrajzomat nem az határozza meg, ami megtörtént velem, nem az események láncolata, hanem az, amit megfigyeltem, akikre rápillantottam, azok mind kitörölhetetlenül részemmé váltak. Amit észrevettem az életből, az mind az identitásom része lesz.

Van egy ennél is érdekesebb mozzanata az igének. Úgy olvassuk, hogy ne érintsd és ne lásd még csak egy pillanatra sem – így áll a fordítás, de tulajdonképpen itt a nyelni ige/ כְּבַלַּ֥ע köbala, bála ige szerepel: egy nyelésre sem, egy nyelésnyi időre sem. Ott van benne egy burkolt szent fenyegetés is, hiszen kiélezett helyzetben az óvatlanság súlyos árat követel. A szentséget, Isten kijelentését, rendelkezését nem lehet elmaszatolni. Nagy alázat kell hozzá – elfogadni, hogy annyit mutat meg önmagából, amennyit ő jónak tart. Én hívhatom őt, szerethetem őt, imádhatom őt, legnagyobb búzgóságomban kiálthatom, hogy „aki ott ülsz a Kérubimon, jelenjél meg világoson”, és ha lehet ma egy kicsit világosabban, mint a tegnap. De ez mégiscsak a por és hamu kiáltása. Ez az alapállás.

A nyelés – ugyanakkor a magába fojtás, a tűrés képe is. Ahol annyi szabály van lételem a türelem és a tűrés. Ott ahol, már nem lehet többet gyököt vonni a szabályokból a legfontosabb applikáció a türelem. Az önszabályozás egyik fizikai tünete is, pszichoszomatikus megnyilvánulása az, hogy nagyokat nyelünk. Replika helyett nagyokat nyelünk. Korah fiai nem akartak többet nagyokat nyelni. Állítólag szent ez a nép, akkor miért kellenek a delfinbőrök? A bíborok és bársonyok? Minek ez a nagy felhajtás? Töröljük minél előbb ezt a költségvetési tételt. Erre Mózes reakciója az: talán jogos az igáény, de lássuk mit mond erre a jogos igényre az Isten, azért mégiscsak ő a nulladik főnök. Az Éles családban is, a Lévi családban és ebben az intézetben is. A válasz az, hogy még nem lehet törölni ezt a költségvetési tételt, még kellenek a delfinbőrök és bársonyok. Önszabályozás helyett Istent kívánták szabályozni és az életükbe került. Nem akartak többet nagyokat nyelni és a föld nyelte el őket.

A nyelés a tehetetlenséggel is összefügg. Tehetetlenségünkben, kontrollvesztettségben nyelünk. De pozitívan szemlélve ez éppen azt jelenti, hogy amikor már semmit sem tehetünk, egy dolgot mégis: vehetünk egy mély levegőt, és nyelhetünk egy jó nagyot. Ugyancsak Pilinszkytől származik egy ilyen hatsoros, ami jól illusztrálja: van egy leheletnyi, nyelésnyi cselekvési szabadság ott is, amikor elhatalmasodik rajtunk annak érzése, hogy a lét dadog és vacog és csak a törvény a tiszta beszéd.

Infinitívusz
Még ki lehet nyitni.
És be lehet zárni.
Még föl lehet kötni.
És le lehet vágni.
Még meg lehet szülni.
És el lehet ásni.

A nem lehet nem odanézni-től eljutni – igaz, sok nyelés árán, de eljutni oda, hogy lehet, nem odanézni.

Ne érintsd és ne lásd, még csak egy nyelésnyi időre sem. Végzetes lehet egy pillanat is, nincs mentség, hogy csak egy másodpercre láttam. Hozzátesszük ehhez többször, hogy abból nem lehet olyan nagy baj – elmaszatoljuk az idők és dolgok súlyosságát. És valóban csúsztatunk és nyeletünk és fehér hazugságokról beszélünk. A kicsi bűnökből nem lehet olyan nagy baj, hányszor rendezi így be az ember az életét, ártalmatlan kis halogatások, és egy egész életforma, világnézet születik belőle. Jézus radikalitása itt is megfontolandó, hiszen ismerte az ember természetét, de a törvényét: ha csak kívánsággal is ránézel, ha csak szívedben gyűlölöd – azzal már törvényt szegtél (Mt 5,21.28). Nekünk sem marad más hátra mint felkiáltani, megrendülten: Ó, én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg ebből a keháti sorsból, halálra ítélt testből? Hiszen a vállak előbb-utóbb meglankadnak. A szemek? A szemek mindig elégedetlenek, mindig többet akarnak látni, mindig követelnek. A fegyelmezettségünk, tartásunk oly törékeny, tiszavirág életű. Kicsoda szabadít meg ebből a halálra ítélt testből? De megállhatunk itt, vehetünk egy mély levegőt, nyelhetünk egyet, mert mi már elmondhatjuk, hogy hála Istennek a mi Urunk Jézus Krisztus által! (Róma 7,24–25) Ámen.

Imádság
Köszönjük neked mennyei Atyánk, hogy ma még lehet, ma még szabad eléd jönni, imádni, szeretni téged. Megszólíthatunk téged, de mindig annak alázatával, hogy a mi legnagyobb buzgóságunk is csupán a por és a hamu buzgósága. Ennek alázatával kérünk téged arra, hogy erősítsd meg vállainkat, hogy hordozni tudjuk ennek a napnak is a terheit, kirendelt dolgait. Imádkozunk a vizsgaidőszakért is, amiben vagyunk. Te adj jó előmenetelt, sikereket. Hadd váljék az intenzív tanulás olyan lelkigyakorlattá, amelynek légkörében a tárgyi ismereteket is jobban elsajátítjuk, de közben a lelkünkben és a gondolatainkban is világosságot nyerhetünk, és talán békét is. Imdákozunk különösképpen erős szemekért. Olyan erős szemekért, amelyek elhárítják annak kísértését, hogy oldalra nézve pillanatnyi eredményeket és sikereket érjenek el. Könyörülj rajtunk, hogy a vizsgázásban és vizsgáztatásban is tisztán őrizhessük magunkat Jézus által. Ámen.