Prófétai ima:
Atya, Fiú, Szentlélek Istenünk! Dicső Úr vagy, méltó a magasztalásra. Nevedet félelemmel és hódolattal ejtik ki népek és nemzetek, előtted borul térdre minden teremtmény, a csecsemőtől az aggastyánig, és hálát mond neked. Köszönetünket hozzuk eléd. Minden lélegzetvétel, hajunk megmaradt szála, szemünk csillogása normalitás másnak, de istenérv nekünk, ha nem is más ellenében, de magunkért, hitünk számára. Az elmúlt hét is ilyen volt. Volt kenyér az asztalon, víz a csapban, társ a szobában, tanár a katedrán, és ige reggel és este, olvasva és énekelve, s mindezeket úgy vesszük, mint amiket te adtál.

Legalábbis most így akarunk ezekre gondolni, és imában az életünket a tiedként szemlélni. Mert a hétköznapokban azért mégiscsak sokszor elfelejtkezünk rólad, miközben nagy szájjal emlegetünk téged. Káin is miattad volt irigy Ábelre. S öltek már kevesebbért is. Testvérek vagyunk, de hogy jók? Az tenálad van. Azért akarni akarunk, mert te akartál elébb. Suttogtál és egek és földrészek formálódtak. Roppant hegyek emelkedtek, hogy mindez a megváltás helye legyen, ahol ölelésre tárt karod szegekkel verték át hitvány zsoldosok, ősapáink vagy tegnap mi magunk.

Mint aki füstbe néz és ködöt lát, olyan ez a mi hitünk. Keresi az isteni igazolást, de önmagán kívül nem talál semmi mást. Mutasd meg magad nekünk. Gyújtsd meg Szentlelked tüzét bennünk és körülöttünk, hogy igéd fénylő oszlopa mutasson utat nekünk. Taníts minket embernek lenni, hívőként élni, testvérként szeretni. Haladjunk ebben, ezen az órán, jelentsd ki magad nekünk.

Te látod, ki mivel jött eléd. Akinek van oka mosolyra, mosolyogj vissza rá, felkelő nap. Aki csak úgy elvan, ahogy mondani szoktuk, te légy vele. De ha valakinek szorít ott bent, beszélni nem is bír és talán szégyell, te értsd, ami még előttünk is rejtve van. Vigasztald, érezze közelséged, könnyüljön e terhe, lankadjon haragja, csillapodjon feldúltsága. Legyen igéd mindenkinek az, mi kell, aminek te szánod, minden jónak kútfeje, aki üdvösséget készítettél és életet adsz és gyarapítasz.

Szenteld meg most együttlétünket. Vedd kedvesen dicséretünket. Énekünkben teljen kedved, imánkat halld meg, de főleg a Lélek szavát, aki kimondhatatlan fohászkodásokkal esedezik érettünk, akit Szent Fiad küldött el számunkra, akinek veled együtt dicséret és dicsőség, hálaadás és magasztalás. Ámen.

Igehirdetés:

2011 nyári félévében alkalmam nyílt Lipcsében Alexander Deegnek, a dramatizált homiletika egyik kidolgozójának homiletikai előadását hallgatni. Ő beszélt az ún. Jézus-kanyarról. Ez azt jelenti, hogy akárhogy kezdődjön is egy prédikáció, akármilyen témával indítson is, így is, úgy is valahogyan a jézusi evangéliumhoz fogunk kilyukadni. Ezt tudjuk mi is, és érzi a hallgatóság is. Ez egy nagyon sablonos prédikációírási elv, amely természetesen teológiailag nem helytelen, csak éppen retorikailag nem éppen a legsikerültebb. De mi mást tehetne az a prédikátor, akinek textusa Jób 14, amely egyértelműen a földi élet végességét hirdeti, implicit módon tagadja a feltámadást és kizárja a halál utáni élet lehetőségét. Ezt a kanyart muszáj bevenni, és nyíltan és világosan kimondani, amit a jóbi szöveg nem tesz meg: „(…) ha a halottak nem támadnak fel, Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a ti hitetek, még bűneitekben vagytok. Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje.” (1Kor 15,16–17.20) Ez a hit református anyaszentegyházunk alapja. És itt pontot is tehetnék, és le is zárhatnám. De mielőtt bejelentem a ráfelelő éneket, hadd marasztaljalak vissza mégis egy kicsit titeket. A feltámadás hitének bizonyságával vegyünk egy repülőrajtot és nézzük meg a felolvasott igével a kezünkben, mi van a happy end után, mi következik, miután elhangzik, hogy „boldogan éltek, míg meg nem haltak…”, azaz mi következhet a Jézus-kanyar után egy ilyen textusból kiindulva.

Először is, nézzük meg mit is mond Jób. Történetét jól ismerjük. Isten kiszolgáltatja Jóbot a sátánnak, aki elveszi gazdagságát, gyermekeit és legvégül egészségét. Megjelennek vigasztalni a barátai, akik arról akarják meggyőzni Jóbot, hogy bizonyosan elkövetett valamit és ezért nehezedik rá az Úr keze. Jób pedig folyamatosan védekezik, bizonyítja igazságát, és a felolvasott ige a harmadik beszédéből származik. Ebben Jób arról panaszkodik, hogy az ember múlandó, élete rövid és törékeny. Mindezt pedig különféle képekkel támasztja alá: az Ószövetségben több helyen is előforduló hervadó és törékeny virág képével, az árnyék hasonlatával, a kiapadó folyók és tavak példájával, és ha tovább olvasnánk a szétmorzsolódó sziklák leírása következne. Közte pedig olyan kijelentések, hogy Isten olyan határt szabott neki, amelyet az ember át nem léphet, „ha a férfi meghal, oda van egészen”, az „ember nem kel fel, ha lefeküdt.” A szöveg az életet egyértelműen a földi életre korlátozza, és kizárja a folytatás lehetőségét. Az élet csak az és csak annyi, amennyit itt a földön eltöltünk.

Ez a rezignáltság kezdettől fogva foglalkoztatta a szöveg áthagyományozóit és olvasóit. A 12. versben talán egy későbbi betoldás azzal akarja finomítani az ige élét, hogy az egek elmúltáig tolja ki az ember halálos alvását, amellyel implicit azt sugallja, hogy a földi elemek felbomlása után felébredhet az alvó. Vagy a 14. vers retorikai kérdésére is adható pozitív válasz: ha meghal a férfi, életre kelhet-e? De a rabbinikus irodalomban (bBB 16a) is találunk olyan szöveget, amely a feltámadást tagadó Jóbot megfeddi, bár az ok, nem kimondottan a feltámadás tagadása. A keresztyén teológiatörténetet pedig főleg a negyedik vers mozgatta, amelyben az eredendő bűn tanítását fedezték fel: van-e tiszta ember, nincs egyetlen egy sem. Azonban, mint sokszor a dogmatikai tételeket igazoló szövegek esetében, itt is egy nyelvileg nehézkes mondattal van dolgunk. Szó szerint ez áll az igében: ki ad rituálisan tisztát tisztátalanból. Egy sem. Vagy egyet sem. De térünk vissza a feltámadáshoz. A legtöbb esetben azt szoktuk mondani az ilyen feltámadást tagadó ószövetségi igeszakaszokról, hogy Izráel az üdvtörténeti fejlődés során még nem jutott el a feltámadás bizonyosságára, Isten ezt még nem jelentette ki népe számára. Azt szoktuk mondani, hogy az Ószövetségben az ún. feltámadás-igék közül csak nagyon kevés beszél az egyén feltámadásáról (pl. Dán 12,1–3). Ezek tendenciózusan kései szövegek, míg a legtöbb esetben a feltámadás Izráel helyreállításáról szól, pl. a fogságból való hazatérést nevezi feltámadásnak (pl. Ez 37). Kérdés azonban, hogy valóban abból kell kiindulni, hogy a Jób 14 szerzője még nem hallott a halál utáni élet lehetőségéről?

Ez nem túl valószínű. Az ókori Közel-Kelet bestsellere és iskolai kötelezője a Gilgames eposz leírja az alvilágot, ahol a por házában a lelkek port isznak és agyagot esznek. Ugaritban az elhunyt királyi elődöket isteni lényekként tisztelték és rapiʾūma-ként nevezték meg. De még a régészeti leletekben is fellelhető a halál utáni életbe vetett hit néhány tárgyi bizonyítéka. Az ókori Izráel területén előkerült sírmellékletek közül a tároló edények dominálnak, amelyek nagyon nagy számban kerültek elő. Azaz, a sírokban ételt helyeztek el. Ennek csak úgy van értelme, ha a temetkezők hitték, hogy az ételt a halott elfogyasztja, azaz tovább él, a halállal tehát valami egyéb kezdődik. Nagy valószínűség szerint a halált egy utazásként képzelték el, és a halottat addig kell táplálni, ameddig az meg nem érkezik a túloldalra. A sírokban elhelyezett eleség, amolyan úti elemózsia. Ez a leletek gyakorisága miatt uralkodó elképzelésnek számíthatott. Az Ószövetség is ismeri ezt, igaz polemikusan jelenik meg, amikor a tizedadáskor elmondott hitvallásban így fogalmaz az izraelita: nem adtam belőle halottnak (5Móz 26,11).

Mindez azt jelenti, hogy a Jób könyvének szerzője igenis tisztában volt a halál utáni élet valamilyen lehetőségével, ha nem is a feltámadás mai értelmében. Mégis teljesen elhatárolódik tőle. Elképzelem, amikor a szöveg írója egy családi eseményen, amikor kiviszik az elhunyt családtagnak a béleseket és a kalácsokat hátrahúzódik és magában ezeket a gondolatokat morzsolgatja: ha az ember lehanyatlik hova lesz? Nem tud hinni a halál utáni életben. Így is szokták mondani, hogy a jóbi szöveg a Prédikátorral együtt a szkepszis hangját szólaltatja meg. Az életben nem sok mindennek van értelme, és minden, velünk együtt tovaszáll, mint a pára.

Milyen jó, hogy mi már nem itt tartunk. Gondoljuk első ránézésre. De vajon tényleg, az ember túljutott a szkepszisen? Tanulságosak ebből a szempontból a 2019-es Európai Értékrend Kutatás eredményei, amelyek számos nagyon elgondolkodtató felismeréshez vezethetnek. A feltámadás kapcsán a következő adat lényeges. Az erdélyi református válaszadók közül, akik azt jelölték meg, hogy hetente járnak templomba közel 22 százalék azt nyilatkozta, hogy nem hisz a halál utáni életben. A heti templombajáró reformátusok 22 százaléka. Persze mondhatnánk azt, hogy legalább 78 százalékuk hisz. De hogy mit is hisz, annak fényében ismét csak kérdéses, hogy a heti templomjárók 27 %-a hisz a reinkarnációban is. A nyers adatokat figyelembe véve a heti templombajárók valamivel kevesebb mint fele (44,6 %) nem abban hisz, amit hetente hall, vagy nem úgy hiszi, ahogy azt neki hirdetik. Más hasonló statisztikák is ugyanezt a képet mutatják, mind Erdélyből mind a nagyvilágból. Az adatok értékelése nem e prédikáció célja, de engedjétek meg, hogy azért mégis kimondjam, majdnem minden negyedik igehallgatónk úgy gondolkodik, mint a felolvasott alapige, és majdnem minden második másként, mint ahogy azt tanítjuk neki. Lassan-lassan meginognak egyházunk alapjai?

De nemcsak ez. Nem tudom, ki hogy van vele, de én a legutóbbi években csak olyan esküvőn voltam, ahol az ifjú pár már évek óta együtt él és kvázi már elkezdte a közös életet még jóval az eskü letétele előtt. Ilyenkor olyan furcsán hangzanak a prédikációk, amelyek retorikailag valamilyen teljesen új elkezdéséről beszélnek, és a házasságot szembeállítják az azelőtti élettel. A valóságban ezzel szemben sok esetben semmi nem változott, hiszen a fiatalok már évek óta együtt éltek, együtt látogatták ünnepekkor a szülőket és így tovább. De hogy nemcsak én forgok ilyen „erkölcsileg romlott” társaságban más is mutatja. Megkérdeztem két lelkészt ezzel kapcsolatban. Városi környezetben nem emlékszik olyan esküvőre az utóbbi években a lelkész, ahol a pár ne élt volna együtt az esküvő előtt. A várostól 30 km-re fekvő kisebb faluban az utóbbi évtized három esküvőjéből egy alkalommal szintén az említett eset áll fenn. Azaz, az esküvő teológiája kapcsán is teljesen más a helyzet, mint amit egyházunk hirdet és képvisel.

De talán még nem is ez a legnagyobb baj, hanem az önreprezentációnk. Hogy lehet az, hogy akármilyen témát vegyük, templombajárás, konfirmáció, vallásóra stb., mindenütt komoly kihívásokról kell beszélnünk, ha nem egyenesen válságokról, ezzel párhuzamosan pedig a különféle beszámolókban csak áldásos alkalmakról, gyümölcsöző találkozásokról, sikeres megbeszélésekről stb. olvasni. Gondolom épp ezért, hogy csak a jóra figyeljünk, ne veszítsük el a reményt. De én mégis hiányolom sok esetben a problémákkal való szembenézést és sokszor úgy érzem magam, mint az Andersen mesében, A király új ruhájára gondolok, amelyben, aki nem látja a király nemlétező ruháját, méltatlan a betöltött tisztségére. Mi is úgy teszünk mintha minden rendben lenne, és a gyülekezeti tagjaink de mi magunk is templomos, bibliás, hitvallásos, tiszta és szép életet élő hívők lennénk. Én azonban azt hiszem, ez inkább nincs így, mint így van. Lejtmenetben vagyunk, de mégis azt sugalljuk, hogy emelkedünk. Sőt, néha azt érzem, a valósággal való szembenézést kishitűségnek vagy egyenesen hitetlenségnek tartjuk. De baj van, nagy baj. És bármennyire is megbontrákonztató és fájdalmas ezt az egyházra nézve kimondani, én most mégis megteszem: a király meztelen.

A felvetett sok kérdésre nem lehet egy prédikációban választ adni. De sokszor épp az a baj, hogy azt gondoljuk, hogy ezekre a kérdésekre valóban van válaszunk. Egy-egy kulcsszó alapján kapcsolódó bibliai ige, eszes aforizma, történeti analógia, lelkipásztori anekdota. De Isten kijelentése ettől valami mélyebb, és épp a feltámadás körülötti bizonytalanság mutatja, hogy a puszta mondat, valaminek a ténye nem elég. A hit mégiscsak valamilyen megfoghatatlan módon működik. Térden állva, könyörögve kellene kérnünk Istent, hogy mutasson utat, világítson meg ebben a zűrzavarban. Ehhez pedig el kellene ismerni, hogy nem látunk jól, és nem értünk mindent. Isten kijelentette magát, de adjon bölcsességet, hogy megértsük, és egyetértést, hogy meg is valósítsuk.

Az egyház számára a feltámadás kapcsán az a kérdés, ha a hitnek a feltámadás a középpontja, hol van a széle? Vagy csak középpontja van? Lehet-e a hit részekben is egész? A hit nem valamiféle elméleti tudás Isten működéséről a világból, vagy pedig élő kapcsolat vele, amelyben van egyetértés, bizalom, de adott esetben értetlenség, vagy különvélemény is. Nem tudjuk, mit keres az az ember a templomban, aki hetente hallja az igét, de mégis teljesen más gondol az életről és a halálról. De, hogy valamit keres az biztos, és talán kap is valamit. Vagy el lehet intézni mindent azzal, hogy ez csak a hagyomány? Van-e az ilyen embereknek helyük az egyházban? És ha igen hol? De így is fel lehet tenni a kérdést: Krisztusban vagy a feltámadásban kell hinni? Persze a kettőt így nem lehet kijátszani egymással, de azért az mégiscsak más, hogy a feltámadott Krisztusban hiszek, ahol a személy a fontos, vagy pedig a halál utáni életben. A szadduceusok nem voltak talán Isten szövetségének a részesei csak azért, mert nem hittek a feltámadásban?

A baja az, hogy a jóbi szöveget is főként aszerint vizsgáljuk, hogy mi nincs benne, és kevésbé figyelünk arra, ami benne van. Pedig sok minden benne van. Az élő istenkapcsolat. Húsvér küzdelem Istennel Istenért. A kétségeit Istenről Istennek mondja el. Izzanak ezek a sorok az őszinteségtől, hogy Jób méltatlannak tartja sorsát, értelmetlennek tartja, hogyha rövid az élet, Isten miért nem ad abban legalább egy csipetnyi boldogságot. Ha a feltámadásba vetett hit hiánya miatt valaki nem lehet hívő, Jób egy Istennel vitatkozó istentagadó. És neki van igaza a könyv végső tanúsága szerint. Mi azt tartjuk, hogy a hívőnek nem lehetnek hitkérdései. De ez az ige azt tanítja, hogy a hívőnek csak hitkérdései vannak, és mer Istentől kérdezni. Az egyház az a hely kell legyen, ahol kimondhatom és megbeszélhetem az életem és a hitem válságait. Az egyház az a hely kell legyen, ahol „tisztelete [van] a személynek és a szónak. Ahol azt, hogy olyan vagyok, amilyen, és azt gondolom, amit, előlegképpen méltányolás övezi”. (Konrád György nyomán). Ha ez nincs, az nem egyház. De akkor nem is kell egyház. Akkor abba kell hagyni mindent…

Az Ószövetség számos példát hoz fel arra, hogyan lehet Istennel beszélgetni. Kitárhatom előtte dühömet, bosszúvágyamat, értetlenségemet. Az lehetek, aki vagyok. Még akkor is Isten gyermeke maradok, ha nem hiszek benne. Hiszek hitetlenül Istenben, mert hinni akarok (Ady Endre). Sokunknak tényleg ennyi van. Hit szempontjából meztelenek vagyunk. Gyarlók és esendők. És ha feltámadottat még nem is látjuk, de anyaszült meztelenre vetkőztetett királyt mégiscsak szemlélhetjük, akinek megosztoztak ruháin, és köntösére sorsot vetettek (Mt 27,35). Isteni formáját megüresítette (Fil 2,7). A király meztelen, de érettünk az. Ha a legkisebbet felruházzuk, őt ruházzuk fel (Mt 25,31–46). Öltözzük fel tehát magunkra a könyörületességet, jóságot, alázatot, béketűrést (Kol 3,12), hogy azt majd ott fehér ruhára cserélhessük (Jel 3,5). Hiszek Uram, légy segítségül az én hitetlenségemnek (Mk 9,24). Ámen.

Nagy ima:

Atya, Fiú, Szentlélek Istenünk! Köszönjük neked szavadat, a kimondott igét. Dicsérünk és magasztalunk, mert hallottuk hangodat. Minden mondatod bennünk él és velünk visszhangozhat. Áldunk ezért.

Istenünk, te kiállítottad szegénységi bizonyítványunkat. Meztelenek vagyunk. Hiába a hatalom, politika, pénz, nem lesz a szemek befedezője. Nagynak akarunk látszani, fontosnak, akikkel számolni kell. De be kell látnunk, nem vagyunk az igazság bajnokai, mert nem birtokoljuk az igazságot. Mert az igazság te vagy, és mi vagyunk a tieid. Engedd, hogy szembenézzünk veled, lássuk a valóságot, felismerjük benne nyomorúságunkat.

A törvény elvezet az evangéliumhoz. Kemény beszéd hangzik, csípős a szájnak, cseng tőle a fülünk. De adj belénk szent indulatot, hogy közösen tudjunk számot vetni, lássuk meg, kik és milyenek vagyunk. Nem jobbak a Deákné vásznánál. Mondjuk, hogy a házasság szent, de azért termet mi is csak úgy foglalunk… Hirdetjük a feltámadást, de sokan azt se tudjuk, mit beszélünk. Dicsérjük magunkat, ha már gyaláz a világ, de ebben is az a mondás igaz: öndicséret gyalázat. Mert milyen egyház az, amely maga se tudja, merre tovább?! A tiéd, Atyánk! Legyen a tiéd!

Erősítsd hitünket! Míg közöttünk voltál, ennyi volt a hitvallás: te vagy a Krisztus. Azóta könyvtárakat töltöttünk meg azzal, hogy mit is jelent ez, de a szívünk sokszor mégsem tud megtelni ezzel. Add, hogy megértsük írott igédet és azzal állítsuk helyre magunkat, egyházadat, egész teremtett világodat! Segíts neked elmondanunk panaszainkat, mint szegény kisgyermek, aki senki szemétől nem hagyja magát megszégyeníteni, hanem kimondja, ha valami fáj. Engedj ilyen közösséggé lennünk. Legyen közöttünk becsülete a szónak, de főképp a beszélőnek, mert neked többet ér, ha valaki veled száll vitába, mintha tőled távol visszhangozza a lelketlen betűt!

Így légy minden elesettel a világban. Vigasztald a gyászolót, erősítsd és gyógyítsd a beteget, lépj a magányos mellé. Ha örömünk annyi is, mint egy napszámosé, ne vond meg tőlünk, hogy jólessék testünknek a falat, szánknak a szó. Adj békét a világba. Csitítsd a háborús indulatot. A gonoszok íjai legyenek tompák, szarvukat te törd le, szárnyaiddal fedezd be a védtelent, óvd meg az árvát és az özvegyet. Dicsekvő ne hallassa hangját az utcán. Hadd ülhessünk a magunk szőlője és fügefája alá. Engedd, hogy felöltözzük a könyörületességet, jóságot, alázatot, béketűrést.
Adj belénk szent indulatot, hogy felöltöztessük a didergő királyt, a legkisebb rongyos-foltos ruhás kisgyereket. Erre a szolgálatra add fejünkre az üdvösség sisakját, hogy homlokunk kemény legyen, mint a kova, és a föld széléig is hirdessük: te vagy az Úr. Te vagy az Úr! Te vagy az Úr! Magasztalunk, dicsérünk és áldunk téged. Atya, Fiú, Szentlélek. Ámen.