A történelmi egyházak sokszor igencsak bizonytalan határain innen és túl egyre gyakoribb jelenség az újrakeresztelkedés. Bizonyára valamilyen lelki nyugtalanság húzódik mögötte, amely – felszínes megfontolásokon túl – őszinte is lehet. Valamit elmulasztottam – érezheti a vívódó lélek –, amit Isten elvár tőlem, nem ott vagyok, ahol lennem kellene. De gyógyír-e az újrakeresztelkedés a lelki hontalanság érzésére?

A korai egyház keresztségtanába kíván bevezetőt nyújtani ez az előadás. Az, amit a keresztségről az atyák a Didakhéval kezdődően Tertullianus, Karthágói Ciprián, a kappadókiai atyák és mások művein keresztül Augustinusszal bezárólag megfogalmaztak,
nem csupán teológiatörténetünk egy szakasza, hanem annak – a Szentíráson túl – a gyökere és alapja. Úgy próbáljuk bemutatni a témába vágó hosszabb-rövidebb írások teológiai súlypontjait, hogy abból hasznos következtetéseket szűrhessünk le a mai egyházi értelemezésünk és gyakorlatunk számára is.

A hit türelme “nem ad mindenre azonnal választ; nem követeli, hogy a tudomány ma mindenben igazat adjon neki; nem ijed meg, ha bizonyos jelenségek ellentétesnek tûnnek Isten szavával; a hit annyira bizonyos az Igében, hogy derûsen tárja föl kételyeit, és képes várni a homályos dolgok megvilágosodására.”

A címben megfogalmazott kérdés Pál apostol Rómaiakhoz írott levele 6. részének 3. versében egészében így hangzik: Vagy nem tudjátok, hogy mi, akik megkeresztelkedtünk a Krisztus Jézusba, az ő halálába keresztelkedtünk meg? A levél címzettjei már megkeresztelkedtek, már megvallották Krisztusba vetett hitüket. A szertartáson már egy ideje túl voltak, de még mindig nem értették annak a lényegét. A víz alá merítkezés vagy az azzal való meghintés nem teremtett belőlük egycsapásra, mintegy varázsütésre, tökéletes keresztyén férfiakat és nőket. De tanulni sohasem késő.

A Radikális Ortodoxia kortárs teológiai irányzat az angolszász akadémiákon. Legmeghatározóbb alakjának, John Milbanknak egyik programadó írását vizsgálom, melyet ’Posztmodern kritikai augusztinianizmus’ címmel tett közzé. Az írás alcíme: rövid summa negyvenkét válaszban fel nem tett kérdésekre. Az áttekinthetőség kedvéért a szerteágazó három és fél tucatnyi választ négy nagyobb tematikus egységbe tömörítem, a következő beosztással. Az első egységben a teológia új helyzetéről szóló gondolatokat mutatom be (a posztmodern, szubjektum, narratíva, nihilizmus fogalmak mentén).

Kelet-európai térségünkben a hivatalos világnézet rangjára emelt ateizmus évtizedeken át azt sulykolta az iskolákban és a nyilvánosság minden fórumán, hogy hit és tudomány kizárják egymást. Ha tehát valaki természettudományos képzettséggel rendelkezik, és ennek megfelelően szigorúan az ok-okozati összefüggések szerint gondolkodik, az nem lehet vallásos, istenhívő ember. Aki mégis ilyennek vallja magát, az megrekedt az emberi gondolkodás fejlődésének valamilyen gyermeki, naiv, babonás fokán.

Lehet-e köze a XX. század második felében a Sorbonne morálfilozófusának a reformáció egyik szellemi atyjához, Kálvinhoz? Földrajzilag mindenképpen, hisz volt úgy, hogy ugyanazokat az utcákat rótták, és az sem mellékes, hogy egy nyelvet beszéltek - mindezt persze négyszáz esztendő távlatában.

Stephen Hawking korunk egyik legmeghatározóbb gondolkodója méltán örvend széleskörű elismertségnek. Felmerül azonban a kérdés: vajon tudományos tekintélye igazolhatja-e a sajátosan filozófiai és vallási kérdésekre vonatkozó kijelentéseit is? John C. Lennox az Oxfordi Egyetem matematika professzora késégbe vonja ezt. Nem Hawking szigorúan tudományos tételeit vizsgálja, hanem azokat a világnézeti-, filozófiai, vallási és antropológiai állításait, melyeket a tudós az utóbbi időben gyakorta hangoztat.

Vladimir Jankélévitch orosz zsidó családból származó francia filozófus. Egy méltatója szerint “a zsidó gondolkodók közül a leginkább görög”, és egyszersmind – tegyük hozzá – a leginkább keresztyén is. 1951—1979 között volt a Sorbonne egyetem morálfilozófusa. Úgy tartják számon, mint aki “nem tudott megbocsátani”, hisz elévülhetetlennek vélte a háborús bűnöket, miközben sokat írt a megbocsátásról (Le pardon, Pardonner?) Előadásomban ezeket az írásait kapcsolom össze Bonhoeffer Etikájának két kérdéskörével: a bűnvallással, illetve a halál bálványozásával.

Az emlékezetkultúra nyugati kibontakozása nem holmi szellemi fényűzés, hanem törvényszerű válasz a második világháborút követő évtizedek görcsös némaságára. Ennek jelentkezése a magyar szellemi és egyházi élet keretein belül a kommunizmus évtizedeit követően ugyanígy szükségszerű. E két történelmi tapasztalat közös nevezője pedig maga az ember, az “egyedüli példány”, akinek a világosság és sötétség morális egymásnak feszülése éppoly elemi tapasztalata, mint ezek fizikai valósága.

Előadásunk egyház és állam viszonyrendszerét kívánja feltárni Dietrich Bonhoeffer értelmezésében (1906 – 1945). Etikai gondolkodásának az egysége Krisztusra épül: mind az egyház, mind az állam az Ő uralma alatt áll. Isten parancsának négy mandátumon keresztül kell megvalósulnia a világban, melyek a házasság (család), a munka (kultúra), a mindenkori politikai kormányzat, valamint az egyház.